Százezer forintos csekket hozott a posta, ami nem nagy ügy, ha az embernek van pénze, laptalan újságíróként azonban némileg hülye vicc. Utána is kellett nézni, mit követett el az ember - ami azt illeti, nem sokat. Valamikor, talán a kilencvenes években (helyesn: a kétezres évek elején) megszólalt a telefon, Komlóssy Erzsébet. Erre az ember egy kicsit egyenesebben tartja magát a vonal innenső végén. Komlóssy Erzsébet, az csak az a Komlóssy Erzsébet lehet, az operai legenda, Azucena, Amneris, Carmen. 

És tényleg ő volt. Hogy létrehoz egy alapítványt, amely majd a pályakezdő énekeseket fogja támogatni, és sok szeretettel meghív a kuratóriumba, elvállalom-e. Még jó. Hülye helyzet egy kicsit, az ember írásban szokott harcolni a tehetségekért vagy a tehetségtelenség ellen, de hát Komlóssy, köszönd meg, hogy hallott rólad. Akkor majd jelentkeznek, búcsúztunk. Néhány hónap múlva el kellett menni valami irodába, aláírni papírokat, aztán várni, hogy majd történik valami. 

Semmi nem történt, az alapítvány, amennyire tudom, nem végzett semmiféle érdemi munkát. Komlóssy Erzsébet 2014-ben meghalt, nem vittem sokra, mint nagy hatalmú kurátor. Az alapítványt fölszámolták, jött egy papír, hogy mondjak el mindent, amit tudok róla. Tekintve, hogy semmit sem tudtam róla, nem mondtam semmit. Csak a hatóság a jelek szerint nem így funkcionál, a semmit nem mondást nem úgy értelmezik, mint a vizsgáztató professzor, hogy nyilván semmit sem tud a kérdezett, hanem a hatóság munkájának akadályozásaként. Zutty, százezer forint. Zutty, be kell fizetni. 

Megtört szívvel arra gondolok, hogy ez valahogy Komlóssy Erzsébet bosszúja. Csak arra nem tudok rájönni, hogy vajon mit bosszult meg. Amennyire vissza tudok emlékezni, csak a Falstaff tévéfilm változatában játszott Mrs Quickly alakításáról írtam. Hogy fenomenális. 

Hát már ez is baj?