Solti Györgyről mondták az első Covent Gardenban eltöltött zeneigazgatói éve után, hogy ő a screaming scull. Az ordító koponya. A koponya most is nagyon jól látható, Takács-Nagy Gábor elképesztő agytérfogata, de ő nem ordít. Gondolom, próbán sem. Figyel, kér, és talán mosolyog. Túl, sokadszor is túl a kötelező gyanakváson, megint meg vagyok győzve. Ahogy rajzol, pálca nélkül a két keze. Ahogy egyszerre természetes és agyas a zenélése, benne vannak a magától értetődő gesztusok, de néha mégis eltúlozza ezeket, ha nagyon halk, akkor nagyon le is lassul a Mozart-szimfóniában, és valahogy elneveti magát az ember, annyira váratlan, ami történik. Mintha egy nagyon bölcs ember volna egy kissé részeg, és hagyná, hogy az agya meglóduljon, csak győzzön a hallgatóság szaladni utána.

Mozart után Haydn, ez a Fesztiválzenekar vasárnap délutáni ajánlata a Zeneakadémián. És nem Mozarthoz jön a vendégművész, hanem Haydnhoz. Piotr Anderszewski zongorázik, kicsit nehézkesebben, mint ahogy emlékeztem a zongorajátékára, de azért benne is megvan ez az elevenség és eredetiség. Takács-Nagy Gábor számos jó tulajdonságához pedig most hozzájön a másikra való figyelem képessége, hogy egyben hallja odabent a zenét, nem abból indul ki, hogy ő felel a zenekarért, és lekísérjük majd a szólistát, hanem az egész tényleg együtt mozog, reagál a sok a kevésre, már úgy értem, a zenekar a szólistára. Örömzenélés, szokták erre mondani, de az kit érdekel? Legyen az ő dolguk. A miénket úgy hívják: örömhallgatás.