Tabuk napja

Halottak napjára megnéztem a Tabukról tabuk nélkül első részét. A spektrumon megy a sorozat, most indult, egy kicsit nagyot mond, de egy kicsit meg is próbálja utolérni magát. Néha tényleg szörnyű, nem is tudom, mennyire az, mert nem néztem oda, amikor összevarrták a holttest száját, hogy ne essen le a ravatalon az álla, és ilyenkor azt sem tudom, hogy ez a vagány tévézés most, vagy a kegyelet nélküli változat. Akkor is érdekes, és ez elég sok dologra fölmentést ad. 

Mind meghalunk, mondja Thuróczy Szabolcs a műsor elején, és tényleg majdnem jó műsorvezető, egy kicsit túlszínészkedi még a feladatot, elkomorítja a hangját, és nem mindig érezni, hogy a saját szövegét mondja. Pontosabban: azt érezni, hogy nem a saját szövegét mondja, pedig fontos volna a személyesség. De fél perc, és már nem számít semmi, mert a tragédia igazi, a fotós Burger Barna ül a székében. Már a beszéd is nehezére esik, az izmai sorvadnak, és ha nem látnánk, akkor is tudnánk, hogy nincs visszaút. És közben a legszebb dolgok történnek, elkezdene mondani valamit, de nem bírja, nem csak az izmok nem hagyják, de a könnyek sem, ezért a felesége fejezi be a gondolatot. Előbb még visszakérdez, azt akarod mondani, hogy...? Bólogat.

Tudom, hogy szörnyű ilyet mondani, de nekik legalább kijutott ez a fajta közelség és együttlét. Van mit gyászolni. 

És elhangzik a csodálatosan okos és kegyetlen gyerekmondat: arra kell figyelni, hogy a papa meggyógyuljon, mielőtt meghal. 

Azóta tudjuk: nem gyógyult meg.