Nagy kivetítők vagy micsodák, belülről jön a fény, de szép. Meg értelmes is, ami a Capa központban történik, amikor a névadó izraeli fényképeit állítják ki. Legalább eszébe jut az embernek, hogy mégiscsak a fényképezés ütötte a rést a művészet kincsképző funkcióján. A sokszorosított képek bizonytalanították el a nézőt. Maradnak ugyan drága fotók, de a pénznek hirtelen igen kevés köze lett az élményhez, befogadáshoz, megértéshez. Nem kell sem milliomosnak lenni, sem múzeumba menni ahhoz, hogy átélhessük azt, amit a kép adhat nekünk.
Azért ez most múzeum, és próbálom megérteni, miért olyan a kiállítóterem, amilyen. A képek többnyire a kényelmi szint síkja alatt vannak, szemmagasságnál lejjebb, kétrét görnyedve nézegetem az érkező lány skót kockáit, a szinte egyetlen színes foltot a képen. Négykézláb volna a legkényelmesebb nézni Capa izraeli tapasztalatait, gyerekeket, fantasztikus női fejeket, boldog rövidnadrágos férfiakat, akik hegedűvel a kezükben emlékeznek a régi hazára, de megtalálták az újat is. Miért hoznak közben ennyire kényelmetlen helyzetbe? Már a szó szoros értelmében gondolom, mert amúgy nincs rossz érzésem.
Nem jut más eszembe, csak az Indiana Jones, amikor a Szent Grált kutatják föl, és valahogy az van a rejtvényben, hogy csak az alázatos juthat el hozzá. Azt is szó szerint kell érteni, le kell térdepelni, különben lekaszálja a betolakodó fejét valami gépezet. Grál nélkül kívánják most ezt tőlünk: üljünk, kússzunk, hajoljunk, mert szent a föld, amit taposunk.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.