Operabumm

Tudom, mennyire kínos ma már Pierre Boulez régi nyilatkozatára hivatkozni, miszerint föl kellene robbantani az operaházakat, azt pedig még jobban tudom, hogy terrorizmusterhes időkben nem illik ötleteket adni a robbanószerek tulajdonosainak, de ha mégis, mégis, ha csak egy operaházat kellene a levegőbe röpíteni, az hadd legyen a bécsi. Az embernek eszébe jut a sok megaláztatás, amit ifjan el kellett szenvednie a különféle jegyszedőktől és segéderőktől, akiknek nagy gyönyörűségük telt abban, hogy túráztathatták  a 15 schillinges jegyekért várakozókat, eszébe jut, hogyan álltak (mert ülni nem volt szabad) a páriák a szükséges időn túl még két órát, mondjuk egy Trisztán és Izolda előadásért, hogy aztán potty, meg durr, össze is essenek az állóhelyeken. Ki az első, ki a második felvonás során. Aki a harmadikig eljutott, az már sok iskolai ünnepélyen vett részt. De hát megtettük, elszenvedtük, nyilván muszáj volt, ha az ember Gruberovát akarta hallani a Traviatában, Alfredo Krausszal. Vagy Domingót. Vagy akár Simon Estest. Vagy csak részesedni akart a nyugati kultúra áldásaiban, a világ négy nagy operaházának egyikében. Nem is nagyon nyavalyogtunk, elhittük, hogy ez ilyen, hiába vagyunk a határ másik oldalán, az egyenruhások arra szolgálnak, hogy kellemetlen hangon beszéljenek az emberrel. 

Aztán el is teltek az évek, az ember a földszintre került, akár az anyagi helyzete drasztikus javulás miatt, akár a sajtóigazolványának köszönhetően, és attól kezdve igen keveset gondolt azokra, akik szerény ünneplőruhában vagy turista felszerelésben nézik a színpadot odalent. Kevesen vannak olyan szerencsések vagy szerencsétlenek, hogy megkapják a visszaút lehetőségét is, kapaszkodhatnak újra a negyedikre. Nem épp állóhelyre, de majdnem: oda, ahonnét kicsit frászos lefelé bámulni. Nem kell órákig sorban állni érte, az interneten rendelhető, csak egy kattintás, és jön valami szám, amit be kell mutatni, és cserébe a pénztár pecsétgyűrűs ura vagy szolgája átnyújt két jegyet. Kis bénázás, ülnek a széken, de már sötétítenek, örülünk, hogy odaállhatunk a hátsó sorba, majd a szünetben tisztázzuk, kinek mihez van joga a helyeket illetően. 

Nem lehet tisztázni. Kiderül, hogy a kód miatt a pénztárban a három nappal korábbi előadásra adtak jegyet, próbáljuk meg az ügyeletes kasszírnőnél tisztázni a dolgokat. Az ügyeletes enyhén támadó hangsúllyal kérdi, hol vettük a jegyet. Itt. Az lehetetlen, Miért volna lehetetlen, nincs még két órája. Akkor is lehetetlen, de majd ő megnézi. Na ugye, ez internetes rendelés. A kód rossz. Tudom, de ezt adta a rendszer. Tessék, megmondtam. Nyilván rossz a rendszer, próbálkozok, mire ő emelt hangon, hogy az ki van zárva. A rendszer nem rossz. Hogyhogy ki van zárva, ha három napja lefutott előadásra adnak ki jegyet? 

Komolyan, mintha a szocialista Magyarországon járnánk. Nem tud segíteni. Hogyhogy nem tud segíteni, ezért én fizettem. Megnézi a jegyet, gúnyosan fölkacag, 26 eurót? Ez nem összeg. Nekem összeg. Ha nagyon akarom, állóhelyre bemehetek, de ahhoz alá kell írnia a jegyet. Közben elkezd a következő vendéggel foglalkozni, nem írja alá a jegyet, indul az előadás második része, a jegyszedő megpróbál rávenni, hogy nem látó helyre menjek. Egy balett-előadáson. Annyira ostobák és ellenszenvesek, hogy még meg sem lehet rájuk sértődni. Mélán hallgatom a folyosón Steve Reich zenéjét. Persze, feladom a mélaságot a harmadik részre, amelyben egy szörnyen képességtelen nő zongorázza (próbálja elzongorázni) Liszt h-moll szonátáját, és olyan szenvtelenül mozogják le rá Marguerite és Armand történetét, mintha az Operák könyvéből olvasnák föl a szomorú ámde igaz cselekményt.   

Ehhez képest a Magyar Állami Operaház... Hát nem csodálatos hely?