Seneca már nem a régi

Tartok tőle hogy nem lesz nagyon népszerű, amit mondani fogok, de hát ez van. Pontosabban ez van: hallgattam Sonya Yoncheva új lemezét, Handel-áriák. Sonya Yoncheva tényleg kiváló énekesnő, az idei évad Metropolitan közvetítéseiben talán három előadásban is főszerepet játszik majd. Szép hang, és otthonos a barokk éneklésben is, William Christie alatt képezte magát. Ha valamit kifogásolni lehet, az talán a hangi szomorkodás, mindent úgy énekel, mintha előtte nagyon rossz hírt kapott volna, de sokan vannak úgy, hogy a nagy művészet mindig bánatos - ami egyébként biztos nem igaz. 

Ahogy hallgatom, egyszer csak kiragyog egy ária a többi közül. Ogni vento a kezdete, vagyis minden szél. Az Agrippinában énekli a címszereplő, miután Claudius császár elmondja neki, hogy utódjául Nérót választja. És eszembe jut, hol is hallottam ezt először: Óbudán,a Zichy-kastély udvarán. Csavlek Etelka énekelte Oberfrank Géza fordításában: bárhogy fújjon a félelmes orkán. Ha jól emlékszem, hat előadás volt a darabból nyár végén, és a főpróba után tudtam, hogy mind a hatot látnom kell, és bárcsak nem hat lenne, hanem hatezer, mert akkor azt a hatezret is látnom kellene, vagy legalább lehetne. Ugyanaz volt az élmény, mint évekkel korábban, amikor életemben az első operát láttam a színházban, Pavarottival, hogy nem érdekel semmi más, csak ez a mű (az a darab a Bohémélet volt). Ha nem az előadáson voltam, akkor a hangzó anyagot hallgattam. Persze, hogy ebben mindenki benne volt, leginkább Handel, de a szöveg is, a történet is, az énekesek, a statiszták, de nagyon-nagyon erősen a rendező is. Igen, ő, Kerényi Miklós Gábor. Úgyhogy most leginkább azt érzem, amikor az ismert okokból feltehetően lezárul a közös életünk, amelyben ő a rendező, én a közönség, hogy a nézőtérnek erről az oldaláról nem nagyon motyoghatok nagyon mást, csak hogy köszönöm.  

Az már csak bónusz, hogy ha jól látom a jelenséget, épp olyasmi történik, mint Néróval és az őt hatalomra segítőkkel: a teremtmény önállósodik, és irigylésre méltó rugalmassággal szakad el az alkotóitól. Senki nem tud semmit, a bűnös szinte felfoghatatlan módon marad egyedül, magányos a tettes, mint Lee Harvey Oswald, és ha ez az ember ilyen, akkor mi nem ismerjük, nem szeretjük, és semmiképpen nem vállalunk vele közösséget. Ez is egy tanulság: néha nézni is kell a műveket, nem elég csak megrendezni azokat.