Nem azt mondom, hogy nincs ezer kisebb-nagyobb hiba Kenneth Branagh Poirot-jában, elég ránézni erre a képre, ahogy a nyakkendője áll, miközben mindenkire rászól, hogy igazítsa már meg. De ha valahogy meg lehet menteni a figurát, az talán épp ez a mód, kicsit belekeverni Sherlock Holmest, kicsit akcióhőssé formálni, elvenni a pocakjából, hozzáadni a bajuszához, mert azok, akiket kielégít a vén kövér figurája, egyre kevesebben lesznek. Pedig mindannyiunknak fontos, vagy az induláskor, hogy elkezdjünk olvasni Agatha Christie-t, vagy az érkezéskor, amikor már annyit olvastuk, hogy mindet betéve tudjuk, de ez most más. Nem is kicsit más. 

Miközben ugyanaz, Branagh őrzi a filmes hagyományokat, gyűjts össze sok jó színészt, zárd be őket a vasúti kocsiba, és derítsd ki, melyik a gyilkos. Bekerült egy idétlen is közéjük, Johnny Depp, de kibírható, bekerült egy balettművész, Szergej Polunyin, de ő is kibírható, bár az egyik jelenetben az alapozáson átütnek a kezén látható tetoválások. A stáblista alatt meg egy számomra ismeretlen hangú, de profi énekesnő danol valamit, kicsit bugyuta szövegre, aztán a feliratból kiderül, hogy Michelle Pfeiffer volt az. A szöveget meg Kenneth Branagh írta.

Jobb a film, mint a híre, és éppen erről akartam volna beszélni. Hogy végigolvastam az összes negatív kritikát, Branagh a tettes, és a többit, de szombat estére nem kaptam már jegyet a Puskinba, és vasárnap este is tömve volt a nézőtér. Voltaképpen ez nagyon megnyugtató lehet minden filmkritikusnak: a közönség egyáltalán nem az alapján választ filmet, hogy mit írnak róla a lapok és site-ok, lehet nyugodtan garázdálkodni, hülyeségeket beszélni és tévedni. Ha valamit nézni akarnak, elmennek, ha nem érdekli őket, írhatják, írhatjuk, hogy ez a világ legjobb filmje, mégis a mi titkunk marad. Előre tehát, ha jól sejtem, mindannyiunkat vár a Halál a Níluson.