Salvator mundi

Holnap ilyenkor már tudni fogjuk, mennyiért vitte valaki haza a Salvator mundit, ezt a Leonardónak tulajdonított festményt. Nem véletlenül csak tulajdonított, vannak körülötte kétségek, például a kristálygömb Jézus kezében, ami egyáltalán nem töri a fényt, márpedig ha valóban Leonardo festette volna, akkor szerintem törné, nem csak a tudományosság miatt, de mert technikai szempontból is érdekes lett volna számára a probléma. Meg az egész képen van valami nyugtalanító hiteltelenség, nem olyan, amilyennek lennie kellene. De a jobb kéz, az talán olyan, meg aztán mindegy is, legyen az új tulajdonos gondja. Mindenesetre New York összeszaladt a kép hírére és valóságára, mert az árverés előtt kiállították a Salvatort a Rockefeller Centerben. Százak álltak az esőben, ezrek nézték meg a hétvégén, mert New Yorkban minden van, ami a világban van, de Leonardo-festmény pont nem volt. Így is feltehetően csak átmeneti a jelenlét. 

Nyilván nem érdemes belemenni abba, hogy ha holnap tudni fogjuk az összeget, és elismerően bólogatunk, akkor megint a bornírtság győzött, megint azt mondjuk, hogy nyilván szép a kép, ha ennyibe került. Közben meg nem is a kép szép, vagy a kép pont nem is annyira szép, mint amennyire az emberek azzá teszik. Elhelyeztek egy kamerát, amely vette a kép elé látogatók arcát. A képhez hasonlóan a látogatók is sötétbe burkolóztak, chiaroscuro a festmény mindkét oldalán. Megannyi megváltásra várakozó ember, akik talán már semmiben nem hisznek, csak a szépségben, hogy az talán megújítja vagy megváltoztatja őket. 

Van az a béna humor a Notting Hill című filmben, amikor Hugh Grant újságírónak adja ki magát, és végig kell interjúvolnia egy teljes stábot, és a gyerekszínész kislány azt mondja, hogy amikor Leonardóval találkoztam... Da Vinci? - kérdezi Hugh Grant. Di Caprio, feleli a kislány. Hát most találkozik a világ két leghíresebb Leonardója, mert di Caprio is elment megnézni a Salvator mundit. 

Na ugye, hogy szép kép.