Halász, vadász, martinász

Úgy jön ki az ember... talán ez túl általános alany most. Én biztosan úgy jöttem ki a Nemzeti Galéria Keretek között címet viselő kiállításáról, mint akit csak nagyon soká húztak ki a kútból. Légszomj meg borzongás. Először arra gondoltam, nyilván azért, mert újra abban a világban voltam, amit szerencsére magunk mögött hagytunk. Ezek között a különös műalkotások között, amelyek nem arról szólnak, hogy hej, be szép volt az ifjúság, sólyommadár, hanem arról, hogy ismeretlen emberek erőnek erejével arról akartak meggyőzni, hogy az a művészet, ami sehogy sem tűnik művészetnek. Azok a szörnyű műalkotásszerű dolgok keverednek a valódi műalkotásokkal, és mintha nem végezték volna el a kurátorok és egyéb szellemi emberek a munkát, csak valami sablon alapján azt mondják, ez igen, ez nem, ez képcsarnok, ez szellem. 

Szóval egy idő után arra gondoltam, nem is a műalkotásokkal van a baj, nem is a tárgyakkal töltött közös múlttal, hanem egyszerűen: ez egy rossz kiállítás. Meg valahogy ronda is, rondácska, a lécekre szerelt képek sehogy sem hatnak. Kényelmetlenül érzem magam, bár még azt is el tudom képzelni, hogy ez a kényelmetlenség is a koncepció része. 

És akkor ott a Martinász. Somogyi József bronzkohásza. Az a termékeny anyagszerűség, hogy ez itt nézi az olvasztást, de ha nem vigyáz, és beleesik a forró vasba, belőle sem sok marad. Talán eltelt annyi idő a megalkotása és a felállítása óta (aközött is eltelt némi idő, 1953 és 1960 a két évszám, mint köztudomású, az eredeti megrendelő nem fogadta el a szobrot, mert túl sovány volt a szocialista embertípus), hogy a sok történetet és legendát el lehessen engedni. Csak egy szobor, diadalmas, mint Meunier Zsákhordója, de közben kis nyikhaj, ráncolódik a hasán a bőr, kis bajuszszálak vannak az ajka fölé karcolva. Fején hátratolt sisak, a kezében piszkavas, már ha annak nevezhető az a csapoláshoz szükséges stanga. De hogy ez egy szobor, igazi szobor, nem csak abban az értelemben, hogy nem egy grafikai probléma térbeli megoldása, hanem hogy viszonyulni kell hozzá, magához méri az ember a bronzot, és (természetesen a mérettől függetlenül) kicsinek érzi magát mellette. Proletárdiktatúra. Bár tényleg ilyen lett volna.