Leginkább lemezekkel szokott megtörténni itthon, hogy keresem, keresem, nincs sehol, de közben előkerül egy csomó másik, ami fontos, vagy épp ellenkezőleg, azt is elfelejtettem, hogy megvan. Most fényképes dobozban turkáltam, és ez került elő. Tudom, hogy hol készült, a Vigadó öltözőjében, tudom, mi volt az alkalom, valami fesztivál. Emlékszem, hogy Farkas Ferenc egyik művét is játszották, emlékszem az agg, botos zeneszerzőre, ahogy meghajolt, nem ment föl a pódiumra, csak előtte megállt. Petrovics Emil fent volt, sőt, vezényelte is az I. kantátáját. Még apróságokra is emlékszem, hogy Tokody elsiette egy kicsit az egyik belépését, de Petrovics karmesternek sem volt rossz, nagyon gyorsan rendet teremtett. 

Lehet panaszkodni a szellemi közállapotokra, régen minden jobb volt, mert ha megmutattuk az utcán valakinek Petrovics Emil fényképét, nagy valószínűséggel meg tudta volna mondani, hogy kit lát, vagy hogy mi neki a foglalkozása. Hogy volt valami olyan pozíció, hogy a nemzet zeneszerzője, ami majdnem teljesen független a művektől, és főleg a művek ismeretétől, és Kodálytól ezt Petrovics vette át. Nyilván ehhez alkat is kellett, viselni a közismertség súlyát, reprezentálni az úgynevezett magas művészetet, miközben a reprezentáltak esetleg a pokolba kívánták a képviselőt. Viselni a véleménynyilvánítás fokozott felelősségét, hogy mindenki fölháborodik, amikor ő azt mondja, hogy inkább Soroksárig szalad, semmint hogy végighallgassa Schönberg Fúvósötösét. Hogy jön ő ahhoz. Öntudattal élni. Mikrofonnal a kezemben kérdeztem tőle, hogy ugye, örül, amiért felújítja az Opera a C'est la guerre-t, ő meg meghatott pihegés helyett azt felelte: ennek már régesrégen meg kellett volna történnie. Hallgatni a suttogást, hogy majd az utókor... Nem tudom, kit vigasztal az utókor, meg a késői felismerés, nyilván csak azt, akinek úgyis mindegy, nem azért dolgozik, hogy szeressék érte. A kör ördögi, de Petrovics Emilben sehogy nem tudom meglátni a nagybetűs gonoszt.