Joachim, a jóságos

Van a színháznak egy olyan, kellemes mellékhatása, hogy nincs vége. Zenés színháznál pláne nincs vége, nem addig tart, amíg összemegy a függöny, viszi magával az ember a dallamokat, töri a fejét, mi volt jó, miért volt jó, ki ez a fazon, a komponista. Most épp Rossini a fazon, az Olasz nő Algírban a nem múló előadás, és az a kellemes rácsodálkozás, hogy hiába tudtunk mindent Rossiniről, semmit sem tudtunk róla. Úgy értem, tudtuk, hogy kövér, parókát viselt élete második felében, leállt a komponálással, és csak egyházi műveket írt, azt se sokat. Félt a haláltól, valószínűleg minden lehetséges folytatástól, a megsemmisüléstől is meg a bűnhődéstől is. Valahogy szeretünk úgy nézni rá, mint akit kiismertünk, nagy, lusta kandúr, aki inkább új nyitányt komponál, semmint hogy lehajoljon a leesett kottalapért. Odatesszük a polcra, Vivaldi mellé, mint túl tehetséges zeneszerzőt, akiben annyi az új ötlet és az új gondolat, hogy voltaképpen nincs is ideje kidolgozni a régit. 

Nem tudom. Vagyis: nem hiszem. Vannak, persze, ezek a játékok, hogy két hét alatt megírt egy új operát, meg hogy amit lehet, azt újrahasznosított, ezért ugyanaz A sevillai borbély és az Erzsébet, Anglia királynője nyitánya. Az mintha senkit nem zavarna, hogy ez a tény némileg ellene mond az annyi nyitányt komponálok, amennyit nem szégyellek-elméletnek. Aztán vannak ezek a bölcselmek, hogy Rossini mennyivel felszínesebb még a kortárs kartársaknál is, Donizetti mennyivel mélyebb, amikor Norina pofon vágja Don Pasqualét, ez a fajta zenei együttérzés Rossininál soha nem érzékelhető. 

Megint azt mondom: nem hiszem. Nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy Rossini az abszolút zeneszerző. Mondhatni: annak ellenére, hogy operákat komponált. Volt az életének egy gyakorlati oldala, valamiből meg kell élni, és ez a valami a 19. század elején az opera volt. De neki magának nem volt szüksége a szavakra, színpadi helyzetekre, párbeszédekre ahhoz, hogy ihlete legyen. Ezért tudott az operai történettől független nyitányokat komponálni. Ezért van az, hogy néha épp a csúcspontokon hagyja el a szavakat: az Olasz nő első felvonásának fináléjában egy idő után már azt éneklik, hogy don-don, cra-cra, tac-tac. Meg a sok hadaró áriában és jelenetben sem érti az ember, hogy mi a frászt énekelnek. Úgyis mindegy, mit beszélnek, csak a zene számít. Erre az elszakadásra a német zeneszerzők képtelenek voltak, Beethovennél is sokszor érezhető, hogy van valami szavakba is foglalható a zene mögött, Wagnernél más sincs, csak a sok szó, ami megzenésül. De Rossininak nem dirigálnak a szövegírói, legfeljebb az énekesek, akik még több áriát, még harsányabb jelenetet akarnak. Ha ez bűn, akkor mehet a pokolba. De nem az, szóval nyugi, Rossini bácsi.