Nem az lett a müncheni Bach Kórus fellépéséből, amire számított az ember. Nem múltidézés, vagy nem azt a múltat idéztük, mert a kórus szerencsére nem múzeumi instrumentum, túllépett a régi idők nagyságán, nem azt hallgattuk, ahogy annak idején Karl Richter elképzelte az ideális Bach-hangzást. Ez, amúgy önmagában egy nagy történet, talán nagy tragédia, de nem ebben volt most részünk. A jelenlegi, tizenkét éve hivatalban lévő karnagy, Hansjörg Albrecht afféle informált Bach-értelmezést ad elő, az üst formájú üstdobokat faverővel ütik, néha talán túl hangosan, de elviselhető. A tempók frissek, de ettől még megmarad a hangzás masszívsága. A 80. sorszámú kantátát játsszák, amelyben a Luther által komponált Ein feste Burg dallam szólal meg többször is, talán emiatt hiszik még ma is sokan, hogy a dallam maga Bach műve volna Luther szövegére. Pedig dehogy.
Az összhatást csak a szólisták rontják le erősen, kukori tenor, civil hangú basszus, sikoltozó szoprán, az utóbbinak azért jó lett volna szólni, hogy csak egy kicsit figyeljen már oda, mennyire tisztán és finoman csellózik a Liszt Ferenc Kamarazenekarban ülő Kertész Ottó, és próbálja meg őt példaképének tekinteni, nem járna vele rosszul sem ő, sem a közönség. De ha nem, hát nem, az első szám kicsit élmény nélküli emlékezés a reformációra.
Ami utána jön, az nekem valahogy fontosabb. Bach D-dúr szvitje, amelyikben az Air van. Megint csak HIP, historically informed performance, táncosabb, könnyedebb tempókkal, nem az a velőrázás vagy nagy romantika. Csak azért furcsa, mert valaha ugyanezzel a zenekarral sokat hallgattam, azt hiszem, ez volt az első klasszikus zenei hanglemez, amit önszántamból megvettem, talán 1979-ben. Encores volt a címe, ráadásdarabokat játszott a Liszt Ferenc Kamarazenekar. Ha jól számoltam, már csak névben azonosak, egyetlen olyan zenész sincs, aki a lemezen játszott volna, ami a maga módján örvendetes, végre egy zenei intézmény, amely túléli a tagok visszavonulását, adott esetben a halálát. És jól is játszanak, vagy minimum vállalhatóan. Mégis most azon gondolkodom, hogy a lelkük megvan-e még, már hogy ugyanaz a lelkük van-e meg még, vagy azt is elvitte a cica.
Gondolkodom.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
tnsnames.ora 2017.12.24. 00:34:49
* Hehe, akkor én szintén 1964-es születésüként jóval megelőztelek, mert 1979-ben nekem már nagyon sok vásárolt komolyzenei lemezem volt (de azóta viszont rendesen leköröztél). De hogy mivel az első LP az nagyon nehéz kérdés. Az első CD-mre emlékszem, mert relatíve nagyon későn kapcsolódtam be (bőven az 1990-es években). Schubert összes szimfóniája volt Sawallisch-sal, még az Eternás időkből (kottás csatonám nézettségének tekintélyes hányadát köszönhetem neki).
* De LP-t, amit én vettem? Az szerintem ez volt
Lendvay Kamilló: Tótágas OST. Ezért konkréten meg voltam zavarodva (filmért is, zenéjéért is) és vagy három példányt vettem meg, a rojtosra hallgatás miatt. Kocsis Zoltán után pár nappal halt meg, meg is sirattam őt. Szenzációs zeneszerző volt (nálam).
www.discogs.com/Pal%C3%A1sthy-Gy%C3%B6rgy-Lendvay-Kamill%C3%B3-Horgas-B%C3%A9la-T%C3%B3t%C3%A1gas/release/8638859
* Az Encores-nak volt egy folytatása is (Again), de én az elsőt jobban szerettem. A Weiner Rókatáncot az Encores! LP révén ismertem meg és szerettem be örök életre.
www.youtube.com/results?search_query=liszt+ferenc+kamarazenekar+encores%21+provided+by+hungaroton
* És 1979-re én már túl voltam egy hatalmas csalódáson is. Boldogan vettem meg D.Scarlatti-szonátákat Schiffel, és akkora világraszóló csalódás talán sosem ért, úgy még nem bántam meg kiadott forintokat mint akkor. Olyan mély sebet ütött bennem a csalódás, hogy évekre ad acta került Scarlatti.
stolzingimalter 2017.12.24. 08:40:28
tnsnames.ora 2017.12.24. 10:31:59
Tény és való példányszámban, követőkben alulmaradt a historikusokkal való versenyben, "Divatból" talán nem ment ki, mai napig hatalamas a rajongótábora, dacára, hogy ezerrel tiltják a YT-ról a felvételeit: tapasztalatból mondom). Szerencsére egyet meghagytak az én kottás videóim közül is.
[Karl Richter] Bach: St. Matthew Passion, 1959
www.youtube.com/watch?v=qH5LcQe92-c
De azért volt követője, pl.: Helmuth Rilling, aki az alábbi magyarra fordított tanulmányban, fantasztikusan fogalmazza meg az én általam szimpatikusnak tartott gondolatmenetet.
www.bachsociety.hu/pdf/bach_tanulmanyok_05_2.pdf
"Visszatérnék az előbb említett irányzatok másodikához, Bach művei historikus–autentikus előadásának kérdéséhez. Engedjék meg, hogy ezekkel a fáradozásokkal részletesen foglalkozzam, mivel elvi jellegűek, s mert az utóbbi években nagy visszhangot keltettek. Én kritikailag a historikus–autentikus előadás ellen vagyok és ezt mindenekelőtt általánosságban szeretném megindokolni. Ha sikerülne is az eredeti bachi hangzás rekonstrukciója, ez még csak az egyik tényezője volna a Bach-kori követelményeknek. A hallgató, az ember, akinek fülére, érzésére és értelmére ez a zene bizonyosan hatott, nem azonos a maival. Mi, mai emberek másképp hallunk, érzünk és gondolkodunk. Ma az eredetit felújító előadás nem teremti meg számunkra azt a helyzetet, amit a mű alkotója magától értetődőnek tartott. Bach minden igyekezetével kora emberének zenélt. Ha az eredeti előadás légkörét akarnánk megteremteni, úgy a ma rendelkezésre álló erőkkel korunk emberének kell zenélnünk. Mert nem az ilyen vagy olyan hangzásról van szó, hanem a kifejezőerőről, a jelentésről, amit a hangzás révén közvetít a zene. A cél nem lehet az, hogy ma másképp halljuk, hanem hogy tanuljuk jobban megérteni."
Rillng diplomatikusan fogamaz én laikusként sokkkkkkal radikálisabb vagyok. A "historikusság" és "autentikusság" cimkéje alatt elképesztő bűnőket követ el a "régi zene"-ipar. Egyszerre nyomatja a (1) saját, (2) mindenkitől elütni(kitűnni) szándékozó értelmezést, nagyon magasról téve szerzőre, mai hallgatóra. Megnyilvánul ez szélsőségesen durva tempóválasztásoktól kezdve, a legkülönfélébb megszólalási extremitásokig. A nekem legriasztóbb/legelviselhetetlenebb példa az Il Giardino Armonico vagy Cecilia Bartoli. Jó sok paródia is van fenn a neten, ez az egyik:
Kimchilia Bartoli - "Agitata da due venti" [Cecilia Bartoli parody]
www.youtube.com/watch?v=vdQU-N8b3HA