Párizsban otthon érzi magát a magyar irodalom. Nyilván ezt nem is kell nagyon magyarázni, Radnótival jövünk, Adyval megyünk. A Boulevard Saint Michel és a Rue Cujas utca sarkán egy kissé lejt a járda, mondogattam, aztán megnéztem: a dolog ennél egy kicsit bonyolultabb. Már ami a költészet és valóság viszonyát illeti. Reggelre én már messze futok, és bomlottan sírok valahol. Na jó, ez meg egy kicsit talán túlzás, de csak kicsit.
Itthon van az irodalom, a párizsi Magyar Intézetben Barnás Ferenc az esti vendég. És körülbelül úgy történik minden, mint otthon. Sokat beszélnek, egy vidám sapkát viselő francia színész felolvas. Barnás Ferenc grimaszolva hallgatja a többiket, aztán el akar magyarázni valamit, ami többé-kevésbé reménytelen. A fordítója tolmácsolja a szavait, néha fölmentést kap, nem kell azt megoldania, hogy az érzelmek hogyan szegecselődnek. Vagy hogy mi ugrasztotta ki a nyulat a bokorból. De jól van így. Az író írjon, és ha személyével támogatja meg a műveit, akkor éppen elég, ha annyit érzékel a félálomba merülő közönség, hogy ez azért mégis egy különös ember. És ha a magyar irodalom otthon is érzi magát Párizsban, Barnás Ferenc biztosan nem. De ő mintha Pesten sem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.