Egyre többen vannak, állnak, de inkább kis, összecsukható széken ülnek a műtárgyak előtt, és húzogatják a vonalakat a szép kis blokkjaikba. Kicsit utálom őket, mert nem lehet tőlük megnézni a szobrot, az ember azt érzi, hogy zavarog. Ők meg elviselik, hogy mindenki belebámul a hátuk mögül abba, amit nagy nehezen összehoztak, mindenki belenéz, és majdnem mindenki cicceg vagy fejet csóvál, hát ezért igazán kár volt ennyi időt meg pénzt áldozni. Vannak, persze, gyerekek is, akik a szakkörrel vagy mivel jöttek, ők legalább a földre ülnek, elhevernek, zajonganak, hallgatják fél füllel a tanár előadását, többnyire kicsit ügyesebbek is. Engem inkább a magányos idősek foglalkoztatnak, nézik a fekete mezopotámiai gránitot, újabb és újabb vonalakat húznak a szénnel, már tiszta fekete a papír előttük. Látniuk kell, hogy ez mennyire reménytelen, mégis csinálják rendületlenül.
Aztán eszembe jut, hogy valamikor egy Turner-kiállításon látni lehetett a festő jegyzetfüzetét. Azt csinálta, amit ma a fotósok, megállt egy érdekesebb utcarészletnél, és szépen lerajzolta, amit látott. Hogy ne csak az emlékeire hagyatkozzon,ha föl akarja idézni a kereszteződést. Persze, az is szórakoztató, hogy Turner, akit eleve nem gondolnánk nagy rajzolónak, hiszen mindent festékbe fojtott, ködökkel meg vakító napsütésekkel, füstökkel meg égő tűzzel foglalkozott, mennyire biztos kézzel dolgozott, akkor is, ha vonalakról volt szó. De ami fontosabb: mennyivel más viszonyba kerül az ember egy műtárggyal, ha lerajzolja, mint ha csak ránéz vagy lefényképezi. Körülbelül az lehet a különbség, mint megtanulni egy verset vagy elolvasni.
Venni kellene egy jó kis rajzkészletet.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.