Párizsban próbálnak

Elegáns színház a Théatre des Champs-Élysées, egy még nála is elegánsabb utcában, az Avenue Montaigne-ben. Csupa fehér, csupa arany minden, és a luxusmárkák üzletei mind üresek, mert ide mintha földi halandó nem jönne vásárolni még a nagy vásárlási láz idején sem. De hát nem is vagyok földi halandó, csak kódorgó lélek, akire rátalált az operaénekes barátja, és most határozott léptekkel igyekszik a művészbejáró felé. A sevillai borbélyt próbálják, tíz nap van a bemutatóig, de elég gyanús, hogy szép előadás lesz. Óriási kottalap az első képben a díszlet, fent van rajta egy nyitható rész, Rosina ki tud hajolni az erkélyen, és akkor az öt vonal a korlát. 

Laurent Pelly a rendező, most épp azon fáradozik, hogy ez a koreográfiai rendezés koreográfiának is hasson, úgy jöjjön be a kórus, ahogy kell, akkor váltson Fiorello menet közben törpejárásra, amikor a zene igényli. Ötvenöt éves a rendező, és valahogy nagyon természetesen viseli a tehetségét, nem ordít, nem türelmetlen, nem rossz fej. A szünetben ellenállhatatlan kényszert érzek... - vannak ezek a felfoghatatlan rajongói gesztusok. Amikor autogramot kérnek az énekestől, a legtöbben elkezdik mesélni, hogy hol hallották az illetőt, melyik szerepben, pedig aligha lehet bármit is kezdeni ezzel az információval. Én azt kezdem el mesélni Laurent Pellynek,hogy mennyire tetszett a Julius Caesar színrevitele. Mosolyog: nagyon nehéz munka volt. Tényleg? Igen, igen, nem szeretem a barokk operát, pontosabban nagyon szeretem, de rendezni nehéz. Lelkendezni kezdek: de hát ez, hogy kitalálta, melyik az a helyszín, ahol egyszerre lehet jelen a barokk, az antik Egyiptom és a mai kor, hogy ez a múzeum - c'est genial! Kedves és köszöni. Úgy érzem magam, mintha Leonardo da Vincinek azt magyaráztam volna, hogy azért nem rossz gondolat, hogy a mosolygós nő mögé olyan tájat festett, aminek a két oldala nem illik össze. Tudom, én festettem.