Tudom, ez a legfárasztóbb humorkodás, szépen csengő művésznevek magyarra fordítása. Verdiből lesz Zöld József, Shakespeare-ből Dárdarázó, Delacroix-ból meg Keresztes Jenő. De hát úgyis lúzerségben vagyok, elmentem a Louvre-jeggyel a Delacroix Múzeumba, mert oda is érvényes. Nyilván amúgy nincs nagy roham, lasszóval fogják, és a lasszó az, hogy ha már úgyis ki van fizetve. Csöndes utca a 6. kerületben, Csöndes az most nem a név fordítása, mert igazából Fürstenberg. A teremőr maga teljes Delacroix-mániában van, kis bajszik, égnek álló haj. Itt lakott, haláláig.
Már mennék is, megnézve néhány rajzot, képet, róla (mármint Delacroix-ról) készült portrét, de van udvar is, nagy ablakú ház, nyilván a műterem. Oda is be lehet menni? Hát persze.
A nagy ablakok szűrik a fényt, amúgy is félárbócra eresztették a függönyöket, védik a rajzokat. A festőállványon épp Jákob birkózik az angyallal, mintha két felhőpamacs esett volna egymásnak.
Közel van a Saint Sulpice, ahol meg lehet nézni, mi lett a falon a rajzból. Az angyalnak mindenesetre kevésbé dagadt a bokája, kevésbé idomtalan a lába, mint megfestve. De az alapélmény mégis az, hogy Delacroix-ra nem úgy gondol az ember, mint nagy festőre. Persze, Chopin-portré, és még inkább persze, hogy A Szabadság vezeti a népet, korának gyermeke, pucér nők és lángoló fejek. Mintha a fontos évtizedek némi késéssel, de megteremtették volna a maguk fontos festőjét. Közben meg látszik, hogy küszködik, és az is, hogy azt csinál, amit akar. Mégis küszködik. Lehet érte szeretni. Lehet? Muszáj.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.