Kollo, a megdöbbentő

Nyolcvanéves lett pár napja René Kollo, a Deutsche Grammophon tiszteleg előtte egy dupla válogatásalbummal. A címe elárulja a poént, Mary Lou-tól a Mesterdalnokokig. És tényleg így van, illetve inkább fordítva, mert a Fidelióval kezdenek, az ember rácsodálkozhat arra a fantasztikus crescendóra, amivel a második felvonást elkezdi. Ez is az opera csodája, a nyomorgás nem csak a lelket, de a testet sem töri meg, fölébred a rab a tömlöc fenekén, és úgy énekel, mintha másra sem volna gondja. A lemez utolsó száma pedig tényleg a Mary Lou, ráadásul németül. Ízlést nem adhatok, sóhajt a magas röptű hallgató. 

Szerencsére nem is kell. Egyrészt a lehetőségekhez képest René Kollo tényleg nagyszerűen énekli Gene Pitney dalát, nem valami áriázás az egész, hanem ez az úgynevezett normális éneklés. Másrészt meg a lemez címe az időrendet illetően stimmel, előbb készültek el a világslágerek német feldolgozásai, mint a nagy Wagner- és Mahler-felvételek. Kollót egyébként nehéz volna sznobériával vádolni, elénekelt mindent, lehetőleg azért olyasmit, aminek németül van a szövege, Mahler dalait és operettet egyaránt, az apja operettjeit, sőt, még a sajátját is. Vannak ilyen figurák is: azért lettek énekesek, mert szeretnek énekelni. Naggyá Wagner teszi őket, de ők kicsik is szeretnek lenni.