Az a benyomásom, hogy lassan elengedhetjük ezt az ábrándot, hogy Kent Nagano jelentékeny karmester. Egyszer már adott rossz koncertet Pesten, az volt talán az évad csalódása, most adott egy másikat a Hamburgi Filharmóniával, csak azért nem az év csalódása, mert egy kicsit óvatos volt az ember a várakozásaival. Ugyanakkor meg mindig ki lehet találni, hogy miért is fontos az este, Hamburg Brahms szülőfaluja, biztosan ott valami mást tudnak róla, másképp értik, északibban vagy sötétebben vagy materialistábban. (Ha jól tudom, Hamburg az első nagyváros a világban, ahol többségben vannak az ateisták.) Tudom, hogy őrültség, nem Bécsben és főleg nem Bonnban játsszák minden este a legszebb Beethovent, bár tény, hogy Bartókot másképp értik és másképp hangsúlyozzák a magyar anyanyelvűek. De ha már Brahms, ezzel az erővel azt is elvárhatnánk, hogy Pörtschachban legyen leginkább otthon, végül is ott írta a Hegedűversenyt és a 2. szimfóniát is, állítása szerint a levegőből kapdosva el a dallamokat. Mindegy, maradtunk, Hamburg meg helybe jött a Brahmsért. Eleinte még azt hittem, hogy ha nem is az igazi Hegedűversenyt játssza Veronika Eberle a Dragonetti Stradivarin, azért nem tanulság nélkül való az együttműködésük. (Domenico Dragonetti egyébként velencei születésű nagybőgős volt, de fantasztikus hangszergyűjteménye volt. Ez a hangszer azért is ritkaság, mert nem csak a teste eredeti, de a nyaka is az, amit Stradivari illesztett hozzá.) 

Egy ideig tehát azt hitte az ember, hogy nincs ugyan északi borongás, nincs tengeri sziklákat támadó hullámzás, de van valami finom nünüke helyette, hogy ez is Brahms, ez a halkság, hogy úgy el tud fogyni a zene, intimmé válik a hangzás. Aztán nem csak a zene fogyott el, de a bizalom is Eberle kisasszony játékát illetően, ez így kevés, egyszerűen a mű mérete más, nem lehet pudingból ötméteres szobrot faragni, ahhoz mégiscsak márvány kell. 

Ha jobban belegondolok, ez azért egy tanulság.