Tragédiáról nincs szó, csak macskaszőrszál hasogatásról: akik a Madách nevet adták a körúti színháznak aligha gondolták, hogy folyton énekelni és táncolni fognak a színpadon. De hát ez a siker: harmincöt éve lesz, hogy bemutatták a Macskákat Magyarországon, és azóta is játsszák, játsszák. Pedig mennyire szabálytalan darab, alig van története, inkább nincs, csak egy revü, amelyben nem látni a színészek és táncosok arcát, playbackről énekelnek. Andrew Lloyd-Webber a Macskákra régi és bevált szerzőtársát, Tim Rice-ot leváltotta egy még régebbi, még beváltabbra, T. S. Eliotra. Leszámítva a legnagyobb slágert, a Memoryt, amelyet Eliotból raktak össze, a Rapszódia egy szeles éjszakán soraiból, de nem eredeti Eliot-mű. Azért arra kíváncsi lettem volna, hogy kitört-e a pánik, amikor rájöttek, hogy hiába vagyunk nagy műfordító nemzet, a költők gondos művei egyszerűen nem alkalmasak az éneklésre. Jött Romhányi József, és nem aggodalmaskodott, Skimbleshanksből így lett Elvisz Trén, Mungojerry és Rumpleteazer így vált Pesten Ben Mickeringre és Mindleveryre. Hiszen jó így is, hogy nekünk két Macskánk (Macskákunk?) van.
Három és fél évtized ha nem is kerek szám, azért arra már elég, hogy az ember villogjon, hogy kivel látta, Kishontival, meg Szakály Györggyel, még próbát is, ahol Seregi azt mondta elgyötörten: emelje már a lábát édes színész. Emelje, emelje. Nem is kívánhatok mást: amíg Eliotnak olvasói vannak, legyenek nézői is.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.