Megvan a vezéráldozat, a szexuális botrányok a klasszikus zenében is csúcsra értek, James Levine-t felfüggesztette a Metropolitan Opera, szerény négy évtizedes együttműködésnek lett ez a vége. Hiába vártuk, hogy jaj, csak még egyszer nézhessük a közvetítésben... Na jó, nem panaszkodunk, legalább A varázsfuvola megvolt idén. Egyébként is olyanok odaát, mintha az Operett színházat másolnák, hát hogyne, ők is hallottak mindenfélét rebesgetni, de hivatalos panasz nem érkezett. Mondjuk a New York Post nevű bulvárlap sem éppen hivatalos panasz, igaz, rögtön rárepült a témára a New York Times is, saját nyomozásokat indított, talált három embert is, akik kiskorúak voltak, amikor Levine már nagykorú. De hát milyen hivatalos panasznak kellett volna jönnie? Aki olvasta Norman Lebrecht Maestro! című könyvét, az elég konkrét utalásokat talált Levine szexuális vonzalmait illetően. Becsuktuk a szemünket, fülünket, amíg lehetett, nyilván ezer okunk volt rá, de az egyik épp a dolog feldolgozhatatlansága. Dobjuk most ki a négy évtizedes élményeinket, ez mind nem érvényes, ezek a nagy pillanatok, megrázkódtatások, felzaklatódások mind csak egy perverz bácsika munkássága volna? Hiába mondják, hogy ketté kell választani a dolgokat, nem megy. Vagy nem olyan könnyű. 

Persze, ilyenkor eszembe jut a Dekameronból az a történet, hogy valaki elmegy Rómába, és látva a papok romlottságát, arra jut, hogy mégis a kereszténység az igaz hit, ha ennek ellenére is talpon tud maradni. Mégis a zene az igaz hit, a zenés színházak a templomok, ha meg sem kottyan nekik beteg lélek a vezető pozícióban. 

Remélem, nem úgy tűnik, mintha magamat bármilyen szinten is a hőseim fölé helyezném. Éppen fordítva. Őket helyeztem annyira magam fölé, őket, akik olyan közeli kapcsolatban álltak Mozarttal... Mozarttal? Aki Leck mich im Arsch kezdettel írt hatszólamú kórusművet? 

Ketté kell választani, tényleg.