Mit csinálnak vagy mit csinálunk zenéről író emberek, beszámolók szerzői, közönségszervezők, egyebek? Hogy lehet, hogy Tabea Zimmermann koncertjére nem telik meg a Müpa? 

Most már mindegy, de minden külön értesítés helyett: Zimmermannra nem venni jegyet pont olyan, mint kihagyni Grigory Sokolovot. Óriási muzsikus, óriási szólista, még akkor is, ha őt nem ez a fajta zenélés érdekli, nem ragyogni áll oda a zenekar elé, nézzétek, mekkora ász vagyok, még ezzel a cigarettázott hangú brácsával is az állam alatt. Nem is áll feltétlenül oda a karmester mellé, Richard Strauss Don Quijote szimfonikus költeménye alatt inkább beül a brácsaszólam első székébe. Így is róla szólt az előadás, az este, a nap. Még úgy is, hogy Várdai István volt a csellista. 

Nyilván ez nem is teljesen egészséges dolog, egy szimfonikus költemény ideális esetben nem egy vagy két ember munkája, de a Concerto Budapest rossz szokása szerint passzolt, igyekezett úgy játszani, mintha ők el sem jöttek volna, ők nem vállalnak felelősséget senkiért, semmiért, Straussért sem és önmagukért sem. Az ember hallgatta ezt a telibe viszonzott vágyakozást, csodálatos, határozott, sallangmentes mélyhegedű-játékot, és legfeljebb olyan kérdések maradtak nyitva, hogy vajon mit csinált Serly Tibor, amikor befejezte Bartók Brácsaversenyét. Tényleg ennek képzelte a végeredményt? Vagy elő lehet-e adni egy szimfonikus költeményt akkor is, ha a zenekar legfeljebb effektezni hajlandó, akkor tűnik föl, hogy ott vannak, amikor süvít a szélgép vagy bégetnek a juhok. És, szokás szerint, ott van a legidegesítőbb elem: mindezért még hálásnak is kell lenni, hiszen két ilyen szólistájuk van, ők hívták, ők szervezték, ők fizetik. 

Hálás is vagyok, beismerem.