Hey, Johnny!

Eltemették Johnny Hallydayt, és nem szívesen hagyom ki az utolsó esélyt, hogy kicsit hallgassam. Már úgy értem, utolsó esély, hogy okkal hallgassam, ezt kapjuk meg többnyire az előadóművészektől, akik elkerülnek minket, a halálhírüket, és hogy tisztázzuk magunkban, ki volt ő, és okkal kerültük-e. Neki nyilván nem sokat számít, nagy nemzet fia, illetve a szó szoros értelmében nem nagy a nemzete, hiszen belga, de nagyot választott magának. Nem az amerikait, ott sok vizet nem zavart, a New York Times is most hozott le vele egy interjút, amit akkor nem jelentetett meg, mert minek, nem fognak Elvist importálni, amikor van sajátjuk is. Az interjú azért így is érdekes egy kicsit, mert kiderül, hogy voltak közös koncertek Jimi Hendrix-szel, aki akkor még nem volt Jimi Hendrix, csak egy elképesztő gitáros valamelyik klubból. Később fordult a kocka, és Hallyday Hendrix nyomán elénekelte a Hey Joe-t, francia szöveggel, y a pas le feu chez toi, majdnem annyira röhejes, ha kellő távolságból nézi az ember, mintha magyarul énekelné. 

De ami a nevet illeti: nem színtiszta megjátszás. A Johnny is stimmel, hiszen Jean-Philippe Smet volt a neve, sőt, még a Hallyday is rendben van, az anyja testvérének a férjét hívták így, amerikai volt, és ők nevelték föl a gyereket. Az amerikai férfi szólította a kis belgát Johnnynak, szóval nem kellett a bőréből kibújnia. 

Persze, vicces ez a régi tévéfelvétel, dobálja a mikrofont, a selyemingében meg látszik a hajtás, öt perce vette föl,a színfalak mögött. Ez még másik ember, nem a bőrdzsekis kemény fiú, akivé később átfazonírozta magát, és aki után hétszáz motoros berregett a Champs-Elysées-n. A rock and roll nem halhatatlan. De lehet, hogy örök.