És az milyen volt, amikor a közönség klasszikusan levillázta a King's Singerst a Zeneakadémián? Megindultak (csak azért nem "indultunk", mert én az oldalerkélyen álltam), és mint egy rock koncerten, rázták a fejüket, meg az ujjakból formált V betűket mutogattak, azok  meg madrigálokat énekeltek, vagy sokszólamú popdalokat, mindenképpen valami érzékeny és artisztikus dolgot, mikrofonok meg ilyesmik nélkül. 

A boldog nyolcvanas évek, mármint King's Singers szempontjából boldogok, ez volt a csapat aranykora. Tudom, hogy ma is vannak, ma is jók, ma is méltók a nevükre...  A nevük egyébként nem arra utal, hogy valóban a király énekesei volnának, hanem hogy az alapító atyák mind a cambridge-i King's College hallgatói voltak. Jövőre lesz ötven éve a megalakulásuknak. Énekeltek, fejlődtek, tagokat cseréltek, aztán eljött a 80 - 85-ig tartó időszak,a legjobb fölállás. Amikor egyszerre voltak csapat és különálló énekesek. Nincs jobb hasonlatom: mint a nagy focicsapatok, amelyek együtt is fogalommá válnak, de az érdeklődők fel tudják sorolni az összeállítást. 

Egyébként ez sem változatlan korszak, és lehet rajta vitatkozni, hogy melyik volt a jobb basszista, Brian Kay vagy a 82-től beszálló Colin Mason. Nekem az utóbbi hangjának a puhasága tetszett, de a lényegen ez nem változtat. A lényeg pedig a két bariton volt, Anthony Holt és Simon Carrington, meg hogy milyen ereje volt a két kontratenornak - még akkor is, ha Alastair Hume nem volt épp hangfenomén. De a kicsit tompa színű hangja nagyszerűen simult az együttesbe. És a lényeg, az egésznek a közepe, a kicsi ember a Short People-ből, Bill Ives. 

Ilyen szép hang egyszerűen nincs. Mintha az Édenből énekelne ki egy barátságos angyal, helló, ha jól viseled magad, egy örökkévalóságon át hallgathatsz engem. 

Közben meg nem is Billnek hívják az angyalt, hanem Graystonnak, gyanús, hogy ez is egy Wodehouse-történet, amikor a főhős mindent megtesz, hogy ne derüljön ki a keresztneve, olyan idétlenek voltak a szülei. Maga Wodehouse is szívesebben volt P. G., mint Pelham Grenville. Bill Ives mindenesetre Grayston néven komponál, Bill néven majdnem két évtizeden át volt orgonista és karnagy Oxfordban, a Magdalen College-ban, ami arra utal, hogy rajongásunk ellenére az ő életében a King's Singers csak egy állomás, talán nem is legfontosabb. A többiek is valahol téblábolnak a világban, Simon Carrington vezénylést tanított a Yale-en, és nem sejti, sem ő, sem a többiek, hányan gondolnak rájuk nagy szeretettel Magyarországon. Vagy ha sejtik, nem nagyon izgatja őket.