Egészen meghökkentően rosszul zongorázott Andrew Tyson a Müpában, és még csak nem is rokonszenvesen rosszul, majd belejön, nem is biztatóan rosszul, hogy mindenkinek lehet szerencsétlen napja, de neki mekkora versenygyőzelmek vannak a tarsolyában. Ellenszenves volt az egész produkció, kifejezéstelen, mesterkélt, modoros és mégis lapos, de közben azt is érezhette az ember, hogy ezt ő pontosan olyan jól tudja, mint a hallgató, ezért rászélhámoskodik a produkcióra, motyorászik meg égre néz, mint aki a legnagyobb szellemekkel van összeköttetésben. A legnagyobb szellemekkel viszont egyáltalán nincs összeköttetésben, Schubert nem barátkozik vele, és csak azért nem mondom,hogy ilyen rossz zongorázást A Zongora bérletben eddig nem lehetett hallani, mert rögtön utána jöttek a Chopin-mazurkák. Na és ilyet tényleg nem, vagy legalábbis  nem emlékszem, hogy valaki ilyesmit próbált volna a közönségre rásózni. Valahogy a remény hiányzik az ilyen zenélésből, túl dörzsölt a fiú, tudja ő, hogy amit árul az nem arany, nem ezüst, és inkább nem is mondom ki, hogy micsoda. A zongora poétája, mondják róla, de ki mondta, hogy a költők tudnak zongorázni?