Mikor dől el, hogy milyen lesz egy koncert? Úgy értem, csábító arra gondolni, hogy a világegyetemben évmilliárdokkal ezelőtt elindultak bizonyos anyaghalmok, összerendeződtek valamivé, és mindez ahhoz vezetett, hogy szép Karácsonyi oratóriumot hallgassunk Budapesten, de mintha az utolsó pillanatig nem lett volna egészen biztos, hogy mi lesz ebből az egészből. Nem is a teljes oratóriumot játszották, csak négy kantátát a hatból, aztán ráadásnak az ötödik bevezetőjét, amit a karmester Marc Minkowski Weihnacht-csárdásnak konferált be, és igyekezett is tartani magát a szavához. De mire idáig eljutottunk... 

Sima volt a kezdés, száguldanak, mint a bolondok, már tudja az ember, hogy nem lehet tartani az eredetileg kiírt fél 11-es véget, akármilyen hosszú lesz a szünet, a négy kantáta egy órával hamarabb végződik majd. És tolerálhatóak a trombiták gikszerei, nyilván van, aki tudja, hogy régebben jobban fújták ezeket a csöveket, vagy Bachot a megvalósítás nem nagyon érdekelte, az a lényeg, ami a kottában van. Van egy másik gyönge láncszem, az énekesek, akik szólistának kóristák, kóristának szólisták, és ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindkét minőségükben csodálatosak. Hanem hogy inkább egyikben sem. Nem adják a nagy, közösségi élményt, amit egy német templomban egyébként ma is át lehet élni, hogy tényleg mindenki énekel, nem csak susog az orra alatt, és nincs egyiknek sem olyan szép hangja, hogy leesett állal kellene hallgatni. 

Azért jó a koncert, jónak tűnik, de a második kantátában visszább kell fogni a tempót, és egyszerre a zenekari bevezetőnek a pasztorális, fafúvós része olyanná válik, mintha egy muzikális gyomor korogna. Jó ez, nem arról van szó, meg időszerű, meg ez az idei Karácsonyi oratórium, de mégis mennyire jó? 

Nem akarom túlzottan fokozni a feszültséget: jó. Derűs. Vidám. Könnyed. Boldog. Ez már mind a második rész tanulsága. Senki nem lett jobb, az énekesek maradnak határesetnek, az Asterix-jellegű trombitás elég tisztességesen fújja a furcsa hangokat, a kürtök még nála is szerencsétlenebbek, de van egy mégiscsak-érzés, hogy jó itt lenni, jó hallgatni, hogy nyilván Bach korában sem zenéltek jobban, aztán mégis eljött a karácsony.