Ha egy szót kellene kitalálni a Mondjad, Atikám! jellemzésére, azt mondanám: tisztességes. Tudom, hogy többnyire nem azért járunk színházba, hogy tisztességes dolgokat lássunk, nem a befektetett munka az érdekes, hanem az eredmény, de az egész József Attila-kérdés túlságosan bonyolult és megoldatlan ahhoz, hogy egyetlen este tisztázni lehessen.

József Attila, ugye, a negyvenöt fölöttieknek automatikusan a legnagyobb magyar költő, így tanultuk és végre valami, aminek a tanításával egyetérthettünk, nekik proletár, nekünk meg a mindenség, akinek értjük az élményeit, ismerős a világa, a szén, vas, dinnyehéj, és mégsem értjük, hogyan lesz ebből költészet, hogyan jut eszébe valakinek, hogy a szívének kis teste van, a képtelenség miért válik mégis képpé, ráadásul közképpé, nem kell semmiféle műveltség hozzá, hogy értse az olvasó, hogy lásson. 

A rendszerváltás mintha kihúzta volna a dobogót József Attila alól is, mintha egy nap arra ébredtünk volna, hogy nem kell ahhoz őrültnek lenni, hogy költő legyen az ember, vannak megfontoltabb, polgári örömök, kit érdekel a forradalom, meg a sűrű nyomorúság. Aki dudás akar lenni - ezt Vecsei Miklós is elénekli, József Attila is szerette. De hát ki a fene akar dudás lenni, ha ennyire fáj? 

József Attila ott maradt a legnagyobb magyar költők között, de elébe került az, hogy "egyik". És mögéje került, zárójelben, hogy tisztázni kellene a hozzá való viszonyunkat. Furcsa, hogy épp a színház tesz erre kísérleteket, a Madách, ahol musicallé változtatták az életét, és a Pesti ezzel a bő két óra monodrámával. Ez utóbbit Vecsei Miklós írta, már amit nem József Attila írt, és elég egységes a szöveg, egységes a vers és a próza is, egyikből a másikba vált, zökkenések nélkül. Az egyetlen szó, ami fülön csapott, az opció volt, hogy a nyilvános házban három opció volt a költő előtt. Ezt a szót aligha használhatta József Attila, mert a komputerrel jött be a magyar köznyelvbe.  

Jó a kísérlet. Akkor is, ha csak kísérlet, ha végül túlzott terjedelműnek bizonyul, már alig várja az ember, hogy megjelenjen Flóra, mert onnét már nincs sok hátra. Ha nem is vagyok egészen biztos benne, hogy az életet egybe kell gyúrni a költészettel. Nem biztos, hogy kell, de lehet. Lehet, hogy rossz lesz a következtetés, a végén azt mondjuk, hogy szegény bolond, aki verseket írt. De innét már el lehet rugaszkodni. A többi már a versek dolga.