Most éppen nem lehet megmondani, hogy tegnap volt-e az utolsó Maria Joao Pires-koncert, de az biztos, hogy sok már nem lesz belőle. Két hónapja röppent föl a hír, hogy ennek is vége, köszöni szépen, hatvannyolc éve volt az első fellépése, ebbe is bele lehet fáradni. Úgy meg különösen könnyen megy a fáradás, ha egyébként sincs valaki oda a fényért, az elcsendesülésért, a tapsért, pódiummagányért, mindazért, amit egy zongorakoncert jelent. 2018-ra volt ígérve a visszavonulás, és most derült ki, hogy a jövő évi koncertek (vagy legalábbis nagy hányaduk) közben lemondódtak. 

Milyen jó, hogy bennünket nem gyötör a kétség, hozzánk már nem is tervezte, hogy jön. Ami azt illeti, olyan nagyon nem is kényeztetett el minket, én csak egy budapesti fellépésre emlékszem, és valószínűleg arra sem emlékeznék, ha a ráadás nem lett volna olyan meglepő: a karmester, Trevor Pinnock leült Pires mellé, és négykezeseztek. Valószínűleg ez a pillanat mutatta meg, hogy valójában mi volna Pires fellépési-ideálja, intim környezet, az előadók egymásra hangoltsága, befelé figyelés. Amit lehetett, azt megtette a látványkoncertek ellen, lapos sarkú cipőben, kurtára vágott hajjal, lenruhában járta a világ hangversenytermeit, hogy amennyire lehet, kényelmesen érezze magát a bőrében. Elég nehéz zongorázni akkor is, ha az ember fején nem tornyosul bóbita, és nem töri ki a nyakát a hangszer felé vezető úton. 

Érdekes, hogy valakinek feltűnő jellegzetessége lehet az is, hogy normális.