Tudom, menyire unalmas ez a madeleine-ezés, hogy egy sütemény ízéből hogyan épül föl egy egész világ. Túl sokan emlegetik Proust süteményét, és ez nyilván nem független attól, hogy a Swann szerelmének első öt oldala szól erről, nem kell nagyon mélyre merülni a regényfolyamban ahhoz, hogy büszkék legyünk a műveltségünkre. Csak hát valami hasonlót akartam volna átélni én is, amikor egy barátommal elmentünk a Gerbeaud-ba, ahol úgy húsz-harminc éve eszegettük karácsony táján a diplomata pudingot. Szárított gyümölcsök, dús krém, és maga a puding teste, voltak azért jó dolgok is a hanyatló kommunizmusban. 

Már csak azért is, mert diplomata puding most épp nincsen. Nagyon kedvesek a cukrászdában, adtak egy papírt, amelyen elmondhattuk a véleményünket, kaptunk e-mail címet, amelyet használva fölvehetjük a kapcsolatot a vezetőséggel, de puding nincsen. Erről, persze, eszembe jut a sok íz, ami elveszett az évek során. Nem biztos, hogy mindet tudnám még élvezni, most sem tudnék betelni az Apostolok étterem barnamártásával, de például ott van a Fonyódi víz. Nem ez, a mostani, hanem az a régi, zöld üvegbe töltött, amiről úgy kellett kombinált fogóval lecibálni az alumínium kupakot. Tudom, hogy illúzió az egész, ha most is van Fonyódi, és más az íze, akkor az a régi íz biztosan nem is a víz íze volt, hanem a csővezetéké, vagy valami oda nem illő vegyi anyagé, de nem számít. Az íz eltűnt. Ma még leginkább a San Pellegrinóban érezhető haloványan az a régi aroma, de egy kissé drága mulatság volna csak azért pellegrinózni, mert az nyomokban emlékeztet a Fonyódira. 

Nem madeleine-ezek, nem a lelkemet csiszolgatom, csak ha megtalálhatnám ezeket az ízeket, talán otthonosabb volna a világ. Ha valaki (akár én magam is) szétnéz egy magaslatról, látja a nyomort, szenvedést, fájdalmat, és azt susogja, édes öregem, ennél nagyobb bajod soha ne legyen, annak igaza van, azt azért én is tudom.