Félálom, egész álom

Nem vernek át. Ez a tapasztalat annyira meglepő és váratlan a karácsonyi eladási és vásárlási felindulásban, hogy önmagában is boldoggá teszi az embert. Nem vernek át, nem keresi az ember, hogy hová teszik a pénzt, hogy mi került ezen a színházjegyen tizenhuszonezer forintba, mert ott van minden a színpadon. Elsősorban, vagy legfeltűnőbb helyen a látvány. Hatalmas LED-falak, színek, csillogás, repülés. Egyébként is repülgetnek a szereplők, fejem fölött bucskáznak be a Rippel-testvérek, hogy aztán egymás hegyén-hátán pózoljanak. És vannak sztárok, lehalászták a tehetségkutatók legjobbjait, a zsűrit és a szereplőket egyaránt. Álomutazó a mesemusical címe, és ennek tökéletesen megfelel, álom is meg utazás is, űrutazás és másik világba csusszanás, bárányok, akik nem hallgatnak, tudósok, akik nem alszanak, gyerekek, akik tanulnak. 

Ha valami gyengélkedik, akkor az a történet, végül is soha nem derült ki számomra, hogy ha a jövőről van szó, miért egyenruhás, gépies mozgású embereket kell megmenteni a sorsuktól. Madáchnál még volt oka, megpróbálták egyesíteni az emberi erőket, hogy megakadályozzák a Nap és a Föld kihűlését, itt minden ok nélkül nem hagyják aludni az emberiséget, holott egy rendes utópiában az volna mindenkinek a legjobb, ha a nép aludna. Nem mondom, hogy lerágtam a körmöm az izgalomtól, de talán illett volna valami magyarázatot adni, hogy miért ez a feszített élet, a tudós Apa miért nem tudta vagy akarta végigélni az álmát, nem volt benne semmi rossz. 

Tudom azért azt is, hogy ez nem volt szempont. Annyi történet kellett, hogy be lehessen jönni, és el lehessen énekelni a dalokat. Rakonczai Viktor meglehetősen személytelen komponista, mintha beletett volna a számítógépébe ötszáz slágert és musical-részletet, hogy ezekből a gép komponáljon valami újat. Az eredmény nem kifejezetten új, viszont folyton ismerős, nahát, ez a We Are The World, ez meg a Jézus Krisztus Szupersztár, de talán ez is volt a cél, örüljön az ember, hogy nem az Apostol együttes dalaiból készült a zenei szövet. 

Egyébként pedig: örül az ember. Örül a gyerekeknek, akik szaladnak lufit szerezni, vagy riszálni kicsit a bárányokkal, örül a szülőknek, akik mégis valami kultúraszerű eseménybe fektették a félretett pénzüket, és nem bánták meg. Örül a sztároknak, akik bedobják magukat, Szabó Győző már az első percben rekedtre énekelte és kiabálta magát, napi három előadás elég sok. Örül önmagának, hogy nem aludt el, pedig végig erről beszélnek, ásítoznak, báránykákat számolnak. Majd otthon, biztattam magam, és tényleg.