Persze, az is csodálatos, hogy Anna Netrebko hogyan őrzi, rendületlenül a világ leghíresebb operaénekesnője szerepet, hogy egyszerre félistennő és mindannyiunk kedvence, hogy mennyire bájos, amikor belép, és a nagy, ünneplő zajra integetni kezd a nézőtérnek. És énekel is, és tulajdonképpen hibátlan, és szép a hangja, és ha nem is éreztem úgy, hogy megőrülök az együttérzéstől, annyira csodálom ezt a halálra szánt lányt... - azért csodálom ezt az életre szánt énekest. Úgy mentünk, hogy ez lesz az év legelegánsabb és legnagyszabásúbb és legfontosabb operai eseménye, és úgy jöttünk el, hogy no lám, valóban így is volt. A bariton Elchin Azizov is jelentékeny hang volt, bár ő sem merült el különösebben a tépett lelkű Gerard tépett lelkében, de ennyit tud a világ, mehetett volna az előadás a Metropolitanben is. Ha a hazai közreműködőkről vagy jót vagy semmit, akkor volt egy hegedűszóló és két gordonkaszóló, amire büszkék lehetünk. 

Közben, persze, szeretnénk úgy megélni négy felvonást, hogy érzelmileg felzaklatódunk, meghatódunk, átgondolunk és együtt lélegzünk - azt is lehetett. Úgy látom, úgy látszik, Anna Netrebko valahogy tényleg nagyon szereti a férjét. Aki, természetesen nem mérhető hozzá művészként, viszont tud annyit, hogy mérhető legyen a világ többi tenor sztárjához. Lemarad tőlük, ezzel a hangszínnel kénytelen lemaradni, de ha nem sztárokhoz méricskélünk, akkor a szerep eléneklődött, nem kellett feltétlenül megmosolyogni Yusif Eyvazov igyekezetét és magánszámait. A ruházatát nem egészen tudtam mire vélni, jelmeznek rossz, saját öltözékként különös. Az első felvonásban Eyvazov a fodros nyakravalóval, arannyal szegett hosszú kabátban mintha az egyik komornyikot alakította volna a Coigny palotában, a második részben ujjatlan, hosszú mellényt vagy mit viselt, amit a hasán egy nagy, arany biztosítótűvel fogott össze, ezt végképp nem sikerült értelmeznem.  

De ami a lényeg: Netrebko igazán szereti ezt a férfiút. Nem csak azért, mert végigcibálja magával a fél világon, rákényszeríti a világ lemezkiadóit, operaházait és koncerttermeit, hogy ha őt akarják, Eyvazovot is akarniuk kell. Van ilyen, volt ilyen, Gigli is vitte magával a lányát, Joan Sutherland nagy embert csinált Richard Bonynge-ból. De látja azt is az ember, hogy Eyvazov minden áriája után leintik a zenekart, hogy lehessen lelkendezni, még Netrebko is tapsol a színpadon. Az ő nagy áriája, ami mellesleg az előadás csúcspontja volt, nincs leállás, nincs taps, megy tovább az előadás, ne legyen semmi kényelmetlenség vagy tüntetés. Neki már tapsolt eleget a világ, most adna belőle egy kicsit a férjének. 

Nem tudok mást mondani: olyan jó látni egymást szerető embereket. Még akkor is, ha ez civil szerelem, így néha az is eszembe jut, hogy jóságos ég, micsoda tébolyult vacsorázásba kezdhetnek ezek ketten az előadás után.