Szilveszterbe hajló éjszaka A denevért játszotta az M3, és persze a régiek jutottak eszembe. Nagyanyám, apám, ahogy néztek a tévében valamit, és fölsóhajtottak: mennyi halott. Nem mondom én is ki, de ezt érzem. Az én halottaim, azt hiszem, valamennyien, mindegyiküket néztem, láttam, hallottam. Tudom, hogy annak kell örülni, aki él, de az év végén mégis sóhajtozni kell miattuk. Jelenségek voltak az Operában, B. Nagy János a képregényeket idéző mosolyával, Kukely Júlia a szép, magas arccsontjával. Antal Imre, bár őt az Operettben láttam. Itt vidámkodnak, mondhatni utolsó utáni leheletükkel is szórakoztatnak. Az óriás Csurja Tamás, aki úgy robbant be, olyan magasra röppent Rossini Figarójával, Békés András rendezésében, hogy nem is tudta az ember, hogyan lehet ezt a szintet megőrizni.
Aztán az élet, hogy finoman fogalmazzak, mert, ugye, inkább a halál, mást gondolt, Csurja Tamás történetéből a nyolcvanas évek nagy zenei love storyja bonyolódott, tragikus befejezéssel. A zongorista és kísérő Garam Zsuzsa autószerencsétlenségben meghalt, Csurja Tamás pedig gyorsan döntött, búcsúlevelet hagyott hátra és eltűnt. Nyilván a levélben valami nyomot hagyott maga után, én az Andrássy úton találkoztam az operabarátok csapatával, akik mondták, hogy mennek a hegyekbe, megkeresni őt. Április volt, szép, derűs, tavaszi nap, és szerencsére nem az operabarátok találták meg a holttestet. Nézhetem a barnára sült arcú színészeket a televíziós hóesésben, nézhetem a nagy wiener és pester kedélyt, ez a mű most, és, gondolom, ezután is mindenről szól, csak a pezsgőről meg koccintásról nem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.