Hang, jel, nyom

Két ember sétál az erdő szélén. Azt mondja az egyik, te, milyen jó C-je van annak a tenornak, aki itt beénekel. Beénekel? Segítségért kiabál. 

Valahogy így érzem magam, miközben ezt a csöndes szenzációt hallgatom, Kuti Sándor hegedűre írott kamaraműveit. 

Rosszul közelítek hozzá, közben dühös vagyok magamra, hogy nem tudok teljes odaadással elmerülni benne. Belefeledkezek, aztán az egészből kiesek, csak szól valami, aztán megint egy tétel, hopp, már ketten játszanak, hopp, már négyen, ez is milyen jó, aztán megint elveszítem a fonalat. Ilyenkor kezdi el az ember az előadót szidni, vagy benne keresni a hibát, meg is van a reflex, hogy na, egy kicsit megremegett most a vonó a kezében. 

Hogy lehetne Korcsolán Orsolya bármiben is hibás, amikor mindez neki köszönhető? Ő persze továbbadja a felelősséget, Solti Györgytől kapta az ötletet, hogy a koncentrációs táborban megölt Kutinak lehetnek fontos és értékes művei, nem csak olyan mozgalmi dalok maradtak utána, hogy Ütemre cseng a csákány (mócsing csüng a csonton). Az ember első reflexből azt mondaná, hogy miért nem Solti maga állt ki Kuti Sándor művei mellett, de ez most tényleg nem volna tisztességes, Solti valóban hazatalált élete végén, az utolsó lemez Kodály, Bartók, Weiner műsorral készült el, ha akarta volna, sem volt több ideje. Korcsolán Orsolya meg akarta, az időt is rászánta, el is játssza, nyilván nem akkora név, hogy a fél klasszikus zenei világ rámozduljon, mint amikor Gidon Kremer fedez föl vagy mutat be egy ismeretlen szerzőt, de van ennek súlya, számít a kis sárga biléta a borító jobb felső sarkában. 

Hallgatom és hallgatom újra, és nem olyan, mint a bori notesz, hogy mostantól újra kell gondolnunk a 20. század zenéjét. A zenetörténetét igen, hogy volt egy Kuti Sándor is, megölték harminchét évesen, nem tudta végigmondani, amit akart. De belekezdett, és hallható.