Még két Gall-dal

Meghalt France Gall, erről szóltak tegnap a lapok, és az 1965-ös Eurovízió Dalfesztiválról, amit megnyert. Lehet, hogy nem nagy csoda, hogy megnyerte, tizenhét éves volt, bájos, de elképesztően rosszul énekelt a tévében, kevés hanggal, egészen megdöbbentően hamisan. De az ifjaké volt az az évtized, főleg, ha énekeltek vagy gitároztak. Meg hát a dal, Gainsbourg dallama és szövege annyira jó volt, hogy nem nagyon lehetett elrontani. Pedig egy igazi őrült dobos is szorgoskodott rajta a szimfonikus zenekarba ültetve. 

Ha Gall életét nézzük, szinte másnaptól megpróbálta újra kitalálni magát, mérsékelt sikerrel. Kipróbálta Gainsbourg ötlete és dalai nyomán a lolitaságot, ma már veszélyesebb volna ez a vonal, de akkor sem lett nagy siker belőle, az emberek a tisztaságot szerették benne, vagy azt látták meg, nem a szexualitás sötétebb oldalát. Próbált olasz dalokat énekelni, de a L'orage sokkal ügyetlenebb lett, mint a San Renót nyerő eredeti, a La pioggia. Jött a német menekülőút, az Ein bisschen Goethe, ein bisschen Bonaparte, nagyon vicces francia akcentussal, (Goethö, Bonapartö, so soll er aussehen, der Mann auf den ich wartö - végeredményben így is rímöl). Európai sláger lett ez is, van magyar változata is, Karda Beával. 

1969-ben vagyunk, és Gall már túl van a főművén. Amit nem ő énekelt, nem is ő írt, hanem Claude Francois, amikor rövid szerelem után szakítottak. Comme d'habitude volt a dal címe, így persze senkinek nem ismerős, de Paul Anka megvette a jogokat, új szöveget írt rá, Frank Sinatra meg akkora dalt énekelt belőle, hogy még Sid Vicious is elénekelte. Igen, persze, ebből lett a My Way. 

Igazi múzsa volt Gall, utóbb sokat szenvedő múzsa, elveszített férjet, gyermeket, szépséget, sikert. Talán azt mondta magában: legalább volt mit elveszíteni.