A Paganini paradoxon

Volt már ilyen Baráti Kristóf-élményem, és remélhetőleg lesz is. Amikor annyira egyértelmű a hegedülése, és nem a pontossága, nem a tisztasága, nem az érzelemgazdagsága, hanem az egész, akár kikezdhető részletekkel együtt is, hogy az embernek nincs más dolga, mint feltétlenül lelkesedni. Láthatóan vagyunk is így néhányan, úgy tele a Müpa, ahogy csak nagyon híres vendégművészek hírére szokott megtelni, a koncert után sorban állnak autogramért, minden olyan, amilyen a legnagyobbaknál szokott lenni - ebből azért nem nehéz következtetéseket levonni. Amit mondok, nem is következtetés: aki így tudja eljátszani a Csajkovszkij-koncert lassú tételét, így megtalálja azt a pontot, hogy épp nem veszítünk el semmit, nem sóhajtozunk, hogy jaj, ez a Csajkovszkij, menjen már innét a vérző szívével, de azt sem érezzük, hogy valami nincs benne az előadásban, aminek ott kellene lennie, aztán tényleg minden szép szót megérdemel. Pedig akkor még előttünk volt a harmadik tétel is. 

Nem is Barátin kellett gondolkodni a koncerttel kapcsolatban, inkább Paganinin. A D-dúr hegedűverseny volt műsoron, dögnehéz (nem mintha a Csajkovszkij könnyű volna), nyilván, az a lényege. Illetve ez a kérdés: ez a lényege? Paganinit boldogan tesszük a hangszeres zseni skatulyába, ahonnét Rachmaninov is csak nehezen tudott kikapaszkodni az évtizedek alatt. Annyira tud, hogy saját műveket kell írnia önmagának, és akkor aztán jöhetnek a bravúrok, kettős fogások, üveghangok, sziszegés, nyinyergés, mindenféle valószínűtlen, esetenként csúf hanghatás, de hát ettől kellett akkoriban elájulni. Csakhogy aki élőben hallotta Paganinit, és ma is számít a véleménye, az elsősorban mégis zenésznek hallotta őt, nem akrobatának, Liszt átírta a műveit, Schumann belevette a Karneválba, és így tovább. Mintha Baráti Kristóf is így értékelte volna Paganini művészetét, nem azért játszotta, hogy térdre boruljunk előtte, mármint Baráti előtt, hanem hogy hallgassuk, milyen érdekes ez a zene. Közben meg akárhogy hallgatom, tisztán zeneként nem érzem a bűvöletet, az első tétel olyan, mintha Rossini írta volna egy különlegesen tehetségtelen napján, amikor nem tudta kiűzni a fejéből a cintányér zajait. A harmadik tétel nyilván más, azzal könnyebb azonosulni, de mégiscsak egy háromtételes zeneműről van szó, az sem helyes, ha úgy hallgatjuk, hogy át kell vergődni az első húsz percen, és minden jóra fordul. 

Nem is az a kérdés, hogy akkor most Paganini zseniális játékos és négyes fölé szintű komponista volt-e, hanem hogy megérthetjük-e a zenéjét, ha nagy tisztelettel közeledünk hozzá, és tűzijáték helyett a leírt hangjegyekre koncentrálunk. 

A tegnapi koncert tanulságaként azt mondanám, hogy nem. Vagy legalábbis a hegedűversenyeket nem elég eljátszani, újra kell teremteni, el kell velük ámítani. Nem azért, mert régebben is ámultak tőle, hanem mert ez valahogy a lényegük, a megdöbbentés. Ahogy egy Hitchcock-filmnek is lényege, hogy összecsináljuk magunkat. Nem arról szól, vagy nem feltétlenül, de anélkül nem teljes a gyönyörűség.