Líra, dráma, epika. Legkésőbb érettségire megtanultuk az irodalmi műnemeket, és azt is tudjuk, hogy nem kell feltétlenül ragaszkodni a műnemi tisztasághoz, de alapvetően mégsem értem a színházak kavarását. A Radnótiban A Karamazov-testvérek (igaz, már nem sokáig), a Vígben a Háború és béke, az Örkényben Az átváltozás. Az Örkénynél maradva, persze, náluk már hagyománya van a kifelé nézegetésnek, van két Anyám tyúkja előadás is, a Macskajátékot is kiegészítették a novellában maradt betétszámmal, inkább sikerrel mint nem. De a kérdés érvényes marad: nincs elég dráma a világban? Nem a szó átvitt értelmében, hanem konkrétan. Nincs olyan, amit nem adtak elő, és érvényes lehet? Vagy Shakespeare vagy Kafka?
Most éppen Kafka, és nagyobb a merítés, bár nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy igazából csak a második felvonást akarták elkészíteni, megmutatni, hogy Gregor Samsa atyjához való viszonya mennyire hasonlít Kafka atyjához való viszonyához. A többi mintha csak hozzájött volna, hogy meglegyen a két felvonás, a hosszú este, a borzongás, amit némafilmes elemekkel, ijesztő arcfestékkel, kimeredt szemmel lehet teljesebbé tenni. Közben érzek egy elég vagány kísérletet is, hogy megmutassuk Kafka humorát, így végül a líra, dráma, epika mellé belekerül a szemiotika vagy legalábbis az irodalomtörténet. Van olyan nehéz feladat, mint elénekelni a telefonkönyvet.
Közben mégsem nevetünk. Mert lehet, hogy van ebben humor, de a kérdés érvényes. Mikor kerülök én sorra? Melyik nap ébredek arra, hogy nyugtalan álmunkból ébredve szörnyű féreggé változva találom magamat az ágyban? Vagy ezen már régen túl vagyunk?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.