Egészen pontosan nem tudnám megmondani, hogy amíg a Labéque-nővérek játszottak a Zeneakadémián, miért pont az 50 éves a Táncdalfesztivál című összejövetelre vettem jegyet az Arénába vagy Auditorium hungaricumba. Talán mert már a cím is annyira tetszett. Már hogy ötvenévesnek mondanak valamit, ami 1966-ban kezdődött. Erre az érdekességre egyébként a műsorvezető Gálvölgyi János is fölhívta a figyelmet, már hogy csak az 1968-as Táncdalfesztivál ötvenéves, de az sem volt éppen rossz évjárat. Mary Zsuzsi énekelte a Mamát, megosztott első díjat nyert vele, és amíg most Koós Réka énekelte a Mamát, és nálam mindenképpen (jó, legyen megosztott) első díjat nyert, meg amikor az est végén felkapcsolták a mobiltelefonokat a jelen már nem lehetők emlékére, eszembe jutott, hogy nekem voltaképpen az év kulturális része Mary Zsuzsival kezdődött. Újévkor a családi ebédet idén a Kéhli vendéglőben költöttük el, és amíg a falon nézegettem a fényképgyűjteményt, ki is járt itt, Mary Zsuzsi képére lettem figyelmes. Pontosabban a képre írott ajánlásra: sosem halunk meg. Alatta egy némileg bizonytalanságra utaló kiegészítés: Nem igaz?
De, igaz.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.