A magyar rendőr

Azt sem értem magamban, magunkban, hogy van egy régi film, láttam, mondjuk, hatszor, moziban, tévében, ahol csak lehetett. Fent van az interneten, megvan valami adathordozón, de soha nem nézem meg újra. Ha viszont valami csatornán megint adják, akkor megbűvölten bámulom a képernyőt. Biztosan nem azért, mert ez valami rejtett közösségi élmény, akkor nyilván A piramist nézném, de nem, Az alvilág professzorát bámulom. Körülbelül olyan idő van a filmen, mint most, havas a Vár, rendőrök szaladgálnak bőrkabátban és csak a jó ég tudja, milyen állatból készült kucsmákban. A zene,Eötvös Péter, na ugye, fiam, hogy tudsz normális zenét is írni (vicc, vicc akar lenni), de nem csak normális, hanem épp nagyon trendi is, ha kicsit szebben énekelne a kar, még trendibb volna. Szöveg nélküli pappogás és mammogás, ugyanaz, mint ami a Butch Cassidyben van, az is 1969-es film, de aligha láthatta a magyar komponista. 

De nem is ez a mellbevágó, hanem Latinovits. Hogy nyilván nem véletlenül van valami ellenállás vele szemben, ez már nem színészet a szó hagyományos értelmében, ha Latinovits szaval vagy csak sétál a kép hátterében, akkor már mindegy, róla szól a jelenet, a film, egy kétségbeesésből túlfújt egó. Lehet. De most itt van Gálffy alezredesként, és csak azt látom, hogy van egy süsü történet, amiben mindig újságból kivágott levélben üzennek annak, akivel egy perc múlva találkoznak, és Veidt Stoss (nem, nem, a filmben  lengyelnek mondják, nem sötét lelkű NSZK-beli, hanem Wit Stwosz) szobrot kergetnek németek és gyanúsan viselkedő honi műértők, és Latinovits annyira pontos figurát rajzol, a fejfájós, infarktus felé közeledő rendőrtisztről, aki kikéri magának mind az őrnagyot, mind az ezredest, hiszen a kettő között van, szóval annyira színészet és csakis színészet, amit csinál, hogy le a tányérsapkával. A kucsmákkal is.