Schubert-lépcső

Volt egy ijedt pillanat. Pillanatnak, persze, elég hosszú, mert neve is van, Schubert c-moll szonáta D. 958. Ezt már játszotta Mitsuko Uchida a Müpában is, és nem mondhatnám, hogy lehengerlő élmény lett volna. De most már belátó vagyok, tudom, hogy nem lehet mindenki mindig elsöprő formában, csak azért, mert épp Magyarországon koncertezik. Volt az a koncert, alapvetően csalódást hagyva maga után, de még azt is lehet mondani, hogy Uchida az intimitás művésze, túl nagy volt számára a hely, túl hangosan kellett játszani, hogy a karzat karzatán is hallják, van ilyen. 

Meg van olyan is, hogy valaki hanglemez-művész. A stúdióban elmolyol,piriri-pururu, aztán kicsit meglökik a gombokat és csúszkákat, és kész a varázslatos interpretáció, amit élőben soha nem tud megismételni a művész. Lehet, hogy Uchida is ilyen? 

Bár a c-moll szonáta alatt nem molyolt, de idegesen belevágott in medias res, ahogy azt a gimnáziumban tanították, nyilván neki ilyen ez a szonáta, robusztus és határozott, ő meg se nem robusztus, se nem a billentyűk marsallnője, így aztán dörög a szonáta, dörög, de nem szól semmiről. Meg nem is pont úgy dörög, ahogy kellene. És nem akarok ezerfejű cézár lenni, de kétszer már nem lehet véletlenül rossz valaki ugyanabban a városban. Akkor talán tényleg ilyen, ez is egy tanulság, és ez mind nem kell, hogy érintse az Uchida-lemezekhez való viszonyt, volt ilyen idő, ennek éljük végnapjait, amikor a lemezcégek is föl tudtak építeni egy zongoristát vagy bármilyen klasszikus zenei karriert. 

Csakhogy. 

Az a téves ítéletek és elhibázott koncepciók legnagyobb előnye, hogy fél perc alatt romba tudnak dőlni. Nekem ez a fél perc most az A-dúr szonátával jött el. Nyilván az is szerencse, hogy hallottam a művet december közepén azzal a szörnyű Andrew Tysonnal, aki az emlékekben most még nagyobb szörnyeteggé vált, mert hirtelen kiderült, miről is van szó, ha minőségi zongorista kezébe kerül a darab. Tyson védelmére csak annyit tudok mondani, hogy neki is a Müpa jutott, és nagyon csekély hallgatóság, de nem ezen múlott. Itt és most a mű mérete, zajszintje, kedélye és szomorúsága pont Uchidának volt való, összeállt a mű, és érthető lett, tiszta és mégis titkos. Talán ha ez az első műsorszám, másképp érkezünk a c-moll szonátához, de ezen már tényleg nem lehet segíteni. Előre nézve is nagy, sötét gomoly volt látható, a G-dúr szonáta D. 894. 

Visszanézve meg mintha ez lett volna az, amiben reménykedtünk. Hogy ilyet is tud, összerakja, elmereng, kockáztat, de mégis száraz és ép lábbal megy át a tűzön-vízen, hogy elborul, de fegyelmezett marad. Hogy az egészben marad valami bűnös hitetlenség vagy reménytelenség, ami lehúz, elszomorít, de nem ejt kétségbe, és aminek a végén mégis azt lehet mondani, hogy ha tényleg értelmetlen minden, akkor hogyhogy ennek mégis értelme van. 

Nincs igazi, megnyugtató feloldás, de mégsem marad feszültség. Élünk, örülünk.