Sötétség szállt a csatatérre és a városra, s Emilia még mindig George-ért imádkozott, aki már holtan feküdt, golyóval a szívében, arccal a föld felé. 

Ezt a mondatot keresem Elena Ferrante regényeiben, pontosabban a két magyarra fordított és megjelent Nápolyi regényben. Nyilván nem pont ugyanezt, mert ez a Hiúság vásárában van benne, a 32. fejezet utolsó mondata, de emlékszem, amikor először olvastam, és egyszerűen nem tudtam folytatni az olvasást. Újra és újra csak ezt a mondatot kereste a szemem, nem csak azért, mert sorsfordító mondat, az írói hatalom brutális megnyilvánulása, most egyetlen tollvonással (na jó, nem egyetlennel, de nem sokkal) eltüntetem az útból a kétes jellemet, és megszabadítom a szerelmeseket a közöttük lévő akadálytól. Még a könyv felénél sem  járunk, így is eltart egy darabig, hogy egymásra találjanak, de még egy olyan józan fejnek, mint Thackeray is hinnie kell a szerelemben. Hisz is benne. 

(Apropó: mi az a két valami a fényképen, Thackeray térdénél, a nadrágszár alatt? Harisnyakötő? Vagy valami térdvédő gyógyászati segédeszköz?) 

Ez azonban csak az egyik fele, talán nem is a fontosabbik fele, mert itt van maga a mondat is, a szépsége, a lejtése, a visszavonhatatlansága, a súlya. Amitől benne van valahogy az egész regény, ha tömöríteni kell, mert az emberiség minden kulturális kincsével valami idegen bolygóra költözik, akkor a Hiúság vásárából ezt a mondatot kell vinni, hiába reménytelen, mert a reménytelenségből remény fakad, mindent elviselünk, de hogy Dobbin szerelme viszonzatlan maradjon, olyan nincs, ezért olvasunk élet helyett. 

Szóval ezt a mondatot keresem Ferranténél, amiben benne van a könyv, vagy akár az egész tetralógia, de nem találom, annyira nem jó író, vagy nem úgy jó író. Mert másfelől nézve pörögnek a lapok, az ember tudni akarja, mi lesz a folytatás, mindkét regény úgy ér véget, mint valami pompás zenemű egy-egy tétele, le is zár és el is indít, várni kell a folytatást. De mondatba nem sűrűsödik négyszáz oldal. 

Azért valamennyit a fair playnek is illik áldozni, megkerestem az eredetit, hogy megérdemli-e Thackeray ezt a rajongást is, és tényleg, tényleg, valami fenntartás marad. Ő maga ezt írta:  

Darkness came down on the field and city, and Amelia was praying for George, who was lying on his face, dead, with a bullet through his heart. 

Majdnem. A magyar változat nem annyira száraz, benne van egy már és egy még, és megcserélődnek a félmondatok. Thackeray a mondat és a fejezet végére helyezi George (hűtlen) szívét, a magyar fordító, Vas István viszont a  földet teszi meg fejezetvégnek. Lehet rajta agyalgatni, hogy így véglegesebb-e a fordulat, nem csak lelőtték George-ot, de már félig el is temették, vagy, hogy profán legyek, fűbe harapott szegény. Jobban érezzük a förtelmes halált, ha a sáros föld egyenesen a hős szép arcába csap. Alapvetően azért azt hiszem, csak a költő bújt elő Vas Istvánból, szebb a mondat, szebb a dallama. Gazdagabbak vagyunk még a nagy Angliánál is.