A vesztes veszít

Mondjuk, hogy ez a világ rendje, és ezen nem tud a Műcsarnok sem változtatni. Egy hétig látható még az Egy/kor, és benne Jakobovits Miklós képei és szobrai, valami igazságtételi kísérlet gyanánt, hogy voltak rendes emberek. Voltak rendes művészek, akik nem találták és nem keresték a megegyezést. Nem azt mondom, hogy ez nem szempont, csak azt, hogy ennyi nem elég. 

Portréfilm megy a falitévén, Jakobovits mint valami Baranyi Ferenc, nyilván a tarságot takarni akaró frizura miatt, beszél, jól beszél, vagy legalábbis hiteles-érdekesen. A szeme az nagyon nem Baranyi, valahogy mélyebb, érzékenyebb a pillantása, és szeretném, minden erőmmel azon vagyok, hogy szeressem vagy megértsem ezt az erdélyi embert, aki ölben viszi be a tűzifát, és láthatóan nem könnyű neki a tél. 

Kár, hogy nem az emberről van szó.  Látom a rajzait, hogy milyen biztos a keze, milyen szépek a vonalai. Látom a képeket, ezeket a beteg színeket, nem is tudom felfogni, miért az a portréfilm címe, hogy Dübörgő színek. Mi dübörög? Ezek a barnák-szürkék? Ezek a vászonra szerkesztett, kibelezett, újraalkotott kocsiajtók? Nem tudom, hogy szerethetném ezeket a kőszerű szobrokat, vagy a fotelt, amit néz jobbról, balról, középről. Meg vagyok illetődve és kényelmetlenül érzem magam, mintha odajönne valaki az utcán, és segítséget kérne, csak, sajnos, idegen nyelven beszél, így nem értem, hogy miben kellene segítenem és hogyan.