Schubert és gyilkosai

Van ilyen koncert is, amikor az ember szeretne térden állva bocsánatot kérni attól, akit magával rántott a szörnyűségbe. Jobb lett volna egyedül szenvedni. Pedig jó ötletnek tűnt. Kodály vonósnégyes, és egy tanító szándékú hangverseny, eljátszanak két olyan Schubert-kamaradarabot, amelyben saját dalát dolgozta föl, A halál és a lányka vonósnégyest és a Pisztrángötöst, előtte pedig eléneklik magukat a dalokat is, hogy kerek legyen a világ, tudjuk, miről is van szó. 

Ehhez képest Miklósa Erika a Halál szerepében ugyan dicséretes német kiejtéssel énekelt, csak épp nem nagyon énekelt, túl mélyen volt neki a szólam, úgy brummogott csak, mit amikor az anyukák a gyerekeknek mackóhangon beszélnek. Nem állítom, hogy ez volt a pillanat, amikor a közös emberi sors tragikuma fölött el kellett volna merengeni. 

De mi volt mindez a vonósnégyes működéséhez képest! Ó, te jó ég, gute Güte. Ők nyilván jobban tudják nálam, hogy egyáltalán próbáltak-e a koncertre, vagy csak nem eleget, ez úgyis megy, alapdarab, de attól még sajnos nem megy. A négy óvatos muzsikált, mindenki igyekezett halkan játszani, hátha nem rontanak el így semmit, vagy ha elrontják, akkor nem tűnik föl. Cini-cini muzsika. Ez aztán a vonósnégyes második tételében odáig fajult, hogy Falvay Attila, akinek a legtöbb játszanivalója lett volna, szinte csak susogott a hegedűn. Bennem volt a kérdés, bennem is maradt, hogy vajon az első hegedűs hallja-e magát. És ha hallja, akkor miben reménykedik? Hogy valami csodálatos transzformációnak köszönhetően ez a rémes nyírettyűzés szép, telivér hegedűhanggá válik, mire eljut a hallgatóhoz? 

Jobb, ha elfogadják: nem. Ami az ő fülüknek szörnyű, az a közönségnek is az.