Az olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban

Soha nem értettem azt a koncertrendezői elképzelést, amely szerint a cseh zenekaroknak Dvorákot kell játszani, a magyaroknak Bartókot, az olaszoknak Verdit. A zenében épp a nemzetközisége a fontos, esetenként érdekesebb, mit értenek meg az eszkimók Kodályból, mint hogy a magyarok mit gondolnak róla. 

Így ez most nem a panasz, hanem a végre órája. Eljön a Scala zenekara, és nem A végzet hatalma nyitányát trombitálják a fülünkbe, hanem egy tiszta orosz műsort, Csajkovszkijtól Stravinskyig. Közte Sosztakovics, de csak alig, és az a leginkább operai műsorszám, szvit a Lady Macbeth-ből. 

Nem mondom, hogy nélkülük nem lehetett volna rájönni, de valahogy rögtön kidobta a koncert első tanulságként, hogy Csajkovszkij köpenyéből jött ki a nyugaton is használt orosz zene, hogy Stravinsky Csajkovszkijjal versenyez vagy őt fejleszti tovább. Jobban meg lehet így érteni azt a történetet is, amikor Stravinsky a halálos ágyán feküdt, és Robert Craft a Patetikus szimfóniát kezdte zongorázni, miért lett annyira feldúlt Stravinskyné. Átment, és azonnal leállította a merengő titkárt, ezt azonnal hagyja abba. Mondjuk, utóbb kiderült, hogy már késő. 

Szóval Csajkovszkij szólt a koncert első részében, a Kisorosznak elnevezett szimfónia, ukrán dallamokkal, és erre csodálatosan rímelt a Petruska a maga orosz dallamaival. Közben kaptunk egy kis zenetörténeti fejtágítót, hová jutottunk negyven év alatt. (Amit hallottunk, az a Petruska 1947-es változata volt, de ez hallgatói szempontból majdnem mindegy, tudni lehet, hogy Stravinsky leginkább anyagi megfontolásból készített a legtöbbet játszott darabjaiból átiratot, az eredeti változatok jogdíját lenyelte a Szovjetunió.) Ahogy rögtön a darab elején a csellók azokban a különös, kísérteties hatású magasságokban borzongatnak. Volt organikus fejlődés a klasszikus zenekari muzsikában. 

A koncertnél maradva: nem pontosan értem, mi történt. Olaszok, mondanám a látványos gikszerekre, melléfújásokra, nem kívánt meglepetésekre, olaszok, mondanám a karaktergyilkos legátókra, inkább legyen szép, mint kifejező, de közben mégis minden kifejező, mégis dolgoznak. Riccardo Chailly térdei korához képest (jövő hónapban lesz 65) kitűnő állapotban vannak, így aztán a pianókat szinte guggolva tudta kérni a hangszeresektől, ők meg ülve bár, de engedelmeskedtek. És szép lassan eltöltötte a jókedv a termet, hogy ne aprólékoskodjunk, ne nyavalyogjunk, jó ez, szép, mint az élet, vagy szép, mint az orosz élet, egy kissé távolabbról nézve, heje meg huja.  Ráadásnak a Tell Vilmos-nyitány, fokozott heje meg huja.