Márványangyal

Margaret Atwood könyvét olvasom, az Alias Grace címűt, a 19. század közepén játszódik, és valahol az elején Grace említést tesz a kanpúri mészárlásról, hogy ott feltehetően megerőszakolták az asszonyokat és a gyerekeket, de aztán meg is ölték őket, így nem tudták elmesélni, mi történt velük. Talán nem vagyok egyedül, akinek fogalma sincs mi történt Kanpúrban, vagy egyáltalán hol is van ez a hely, de föltalálták már az internetet. Kanpúr India 12. legnépesebb városa, északon található, és ez a 12. népesség már nem is olyan eszelős szám, kevesebb, mint hárommillió ember. 

Nem erről híres, vagy legalábbis Európában nem ez jutott róla az emberek eszébe, nem is a cserzőüzemek, hanem a bibighari mészárlás. Bibighart megelőzte egy másik mészárlás, amikor az angol helyőrségnek a szipojok szabad elvonulást ígértek, de aztán lövöldözés tört ki, a katonák elestek. A nem katonákat, a nőket és a gyerekeket a bibigharba zárták, az angol katonák indiai szeretőinek lakhelyébe, és amikor közeledtek a felmentő csapatok, az indiaiak meglepő módon nem túszként használták ezt a 200 embert, hanem áldozatnak, 140 gyereket és 70 nőt mészároltak le. Klasszikus hentesmunka volt, már abban az értelemben, hogy nem katonák hajtották végre a tettet, hanem két mészáros érkezett a bárdokkal. A megerőszakolásról nem szólnak a források, csak arról, hogy az élőket és holtakat egy kútba dobták, a végül Kanpúrba bevonuló brit katonák csak alvadt vért, halott testeket, elválasztott testrészeket találtak. Mindez 1857-ben történt, és nagy volt a nemzetközi felháborodás, ahogy mondani szokás, így aztán tényleg elképzelhető, hogy még egy kanadai elítélt, mármint Grace, Margaret Atwood hőse is halljon róla két évvel később.    

Szörnyű volt a bosszú is, és viktoriánus a megbékélés. A kutat, ahová az áldozatokat dobták, feltöltötték, lefedték, és szobrot emeltek rá. Beletelt csaknem két évtizedbe, de végül egy lesütött szemű márványangyal állt ott, mindkét kezében egy-egy pálmaággal. A 19. században állítólag több európai látogatta az emlékművet, mint a Tadzs Mahalt. Ki volt a szobrász? Bizony, a jó öreg Carlo Marochetti, az olaszból lett francia, aki már a párizsi Diadalívre is faragott egy frízt (a Jemmapes-i csatát, Dumouriez a lovát ugratja), aztán Lajos Fülöpöt követve Angliába költözött, és Viktória királynő kedvenc szobrásza lett. Hirteken úgy érzi az ember, mintha napok óta egy pont körül téblábolna, és ez a pont Carlo Marochetti volna. Ő mintázta az oroszlánszívű király szobrát, amely most Londonban a Parlamentnél feszegeti a bicepszét, és ő faragta a Westminster Abbey-ben, a Poets' Cornerben látható Thackeray mellszobrot. Logikus választás volt, hiszen az író és a szobrász gyakorlatilag szomszédok voltak. Ami a szobor minőségét illeti, sajnos már nem ennyire logikus a választás, de utólag nehéz lett volna reklamálni. 

Az indiaiak azonban ki tudták fejezni elégedetlenségüket. India függetlenedése után ledöntötték a kúton álló angyalt, meg is sérült a szárnya, amelyről már a korabeli sajtó is cikkezett, mondván, ha repülnie kellene, ezekkel a szárnyakkal nem volna könnyű dolga. Az angyal tehát megsérült, kijavították, és jelenleg a kanpúri Mindenszentek templomának udvarán áll, neogót márványkerítés előtt, Ahogy nézem, virágok nincsenek körülötte, csak néhány cserép zöld növény. Ha ez a megbékélés, akkor minden rendben.