Kiadta a Sony a régi, 1955-ös Glenn Gould játszotta Goldberg-variációk outtake-jeit, a félredobottakat, az elhibázott vagy utóbb másként gondolt részleteket. Nyilván a mű maga különlegesen alkalmas erre, a zongoristák variációkként veszik föl a darabot, aztán egymás mögé teszik a témát, a változatokat és a visszatérő témát. Kerek a világ vagy a zene, vagy a zene által teremtett világ, oda jutunk, ahonnét elindultunk, de közben megtapasztaltunk egyet és mást, néha iszonyat, mennyi mindent, néha meg üres és sima volt az óceán, nem történt semmi különös.
A kidobott (vagyis, ezek szerint nem ki- csak félredobott) felvételek megjelentetése lehet meggyőző példája a kiadói mohóságnak. A Goldberg nagy siker volt a maga idejében, egy fiatal pianista első lemeze egy olyan műről, amelyet korábban nem is ismertek, nem is játszottak, néhány billentyűs játszotta lemezre, Wanda Landowska, Rosalyn Tureck, meg Claudio Arrau, és a később kísérőként ismertté vált Jörg Demus. Gould óta mindenki kötelességének érzi a Goldberget, akár van róla mit mondnia, akár nem, csodálatos öngyilkosság fiataloknak és öregeknek egyaránt. A számoknál maradva: Gould haláláig eladtak százezer példányt, igaz, ő 1981-ben felvett a műből még egy változatot, ami talán megnyomta az első kísérlet érdekességi faktorát is. 2000-re az eladott példányszám fölment kétmillióra, ami elég jól mutatja, hogy tényleg érdekesebb a halott zongorista az élőnél, még akkor is, ha az élő sem nagyon mutatkozott a nyilvánosság előtt, és már évtizedek óta nem adott koncertet. A piac tehát nyitott Gould Goldbergjére, miközben másra már alig-alig.
Az anyagi megfontolásokon túl persze a végtelenségig lehet vitatkozni azon, hogy joga van-e egy kiadónak megjelentetni azokat a felvételeket, amelyekre az előadó nemet mondott, nem tetszett neki a tempó, volt benne félrecsúszott hang, vagy épp a lelke hiányzott a zenélésnek. De fordítva is föl lehet tenni a kérdést, van-e joga egy kiadónak megtagadni, eltüntetni, esetleg megsemmisíteni a dokumentumokat, amelyeken a 20. század egyik kiemelkedően fontos ember szól. Lehet, hogy szándéka szerint nem hozzánk szól, de szól.
A magam részéről a kiadói mohóság haszonélvezője vagyok, nem érdekel, mit akart Gould, ha annyira zavarta volna a felvételek léte, akkor személyesen megy be a stúdióba, és maga szaggatja ízekre a szalagokat. Elmulasztotta, mi meg most hallgathatjuk. Néha elrontja, néha átkozódik, hogy nincs jól hangolva a zongora, legtöbbször önmagát szidja, de legalábbis kommentálja. Közben kiderül, hogy a félredobott felvételekből is össze lehetett volna állítani egy másik Goldberg-variációkat, máshogyan szólt volna, de valószínűleg éppen olyan szenzációt keltett volna, mint a megjelent változat. És elképesztő a kéz, a lendület, a tisztaság, a hűvösnek tűnő, de nagyon is fortyogó értelem minden leütött hang mögött, előtt, alatt.
Hogy is magyarázzam. Az ember kinövi a Goldberget. Nem a művet, hanem Gould Goldbergjét. Egyrészt ő is megunta, ő is felülbírálta saját magát a halála előtt nem sokkal fölvett új felvétellel, másrészt jöttek újak és még újabbak, mind mondani akartak valamit, ami Gould nélkül eszükbe sem jutott volna, de most már kint van, és a régi felvétel ott maradt, mint valami kiindulási alap, mind a dobbantó a tornacsarnokban: innét indultunk. Készült belőle mindenféle felújítás, remastered meg rechanelled, hogy kerekebb legyen a hangzás meg sztereó, egy ellenálló fémbe vésett példányát kiküldték a világűrbe, hátha megtalálja valaki, és meg is tudja hallgatni, mire voltak képesek az emberek. Nyilván nem az emberek, csak Bach meg Glenn Gould, de legalább az ismeretlen zöldfejű lényeknek hadd hantázzunk egy kicsit magunkról.
Az ember kinövi a régi felvételt, mert benőtt a feje lágya, mert a mű maga már csak álmatlan éjszakákon a társunk, egy kicsit kellemesebb, puhább, kímélőbb változatban. Tudjuk, hogy ez a remete beszéde az Északi- sarkról, nem pedig a való élet, az apró meg a cseprő, amit magunk körül tapasztalunk. És akkor itt ez az album a kimaradtakkal, és nem lehet szabadulni a késztetéstől, hogy újra belevágjunk, letisztítsuk róla, ami rátapadt, letisztítsuk magunkról, ami ránk tapadt, és hallgassuk úgy, mint régen. Igazán. A 22 éves kis koravén zongorazseni kinyilatkoztatását.
Minimális tanulságként annyit tudok mondani: az élet nem ez, amit mi élünk, ami bennünket vesz körül, ahol olyan okosnak képzeljük magunkat. Az élet ott van, ahol a Goldberg szól.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.