Nem is tudom, mit vártam. Semmit. De ha az ember már itt van, a környéken, megnézi a Duna forrását. A Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig, ahogy óvodásként hallottam. Ez most a Fekete-erdő, kis jóindulattal, mert épp egy város, Donaueschingen. Gondoltam, hogy kiábrándító, valami csap vagy cső a falon, az ember elsütheti a poént, hogy befogja, és akkor Pesten néhány nap múlva hirtelen elapad a víz, száraz lábbal lehet átkelni a Lánchíd alatt.
Semmi ilyesmi, csak a víz egy kis mesterséges medencében. Alulról buzog föl, aztán elindul egy rácson át. Aprópénz van a medencében, mintha csak a Trevi-kút volna. De nem az, és ettől kissé mégis meg van rázódva az ember.
Nem is értem, Ady Endre miért nem fedezte föl magának, hogy ebben van a nagy szomorúság, ahogy a balfácán folyó elindul kelet felé, egyre bénább és bénább országon át, nyugat napvilágától megérkezik a csöppet sem mesés keletre. Az okosabb folyó-kollégák, mint a Rajna, északnak indulnak, de a Duna hősiesen folyik keletre, mintha valami sorstragédiát élne, egyre lustább, egyre piszkosabb, egyre kevésbé tudja tartani a kapcsolatot a boldog vidékkel.
Nem panasz, nem nyavalygás, legfeljebb történelem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.