Valaki nagyon utálhatta Szabó Istvánt, hogy születésnapja alkalmából épp a Találkozás Vénusszalt tűzte tévéműsorra. Valahogy nekem ez az életmű legmélyebb pontja, saját jogon is, mert semmi sem áll meg benne, meg a pálya szempontjából is. Mintha itt hagyta volna végképp cserben a rendezőt a jó ízlése, itt bukott volna fejjel előre a giccsbe, itt hagyta volna végképp cserben a művészet. Nem előzmények nélkül, de sokáig megvolt ez az egyensúly, billeg, billeg, de megéri végignézni a billegést is, mert valami bejön, egy mondat, egy nézés, egy pillanat. Itt meg nem jön be semmi. És nem stimmel semmi. De semmi. Még Kiri Te Kanawa hangja sem illik Glenn Close torkába, és ha már hangoknál tartunk, nem értem, hogy Udvaros Dorottya miért beszél más hangján egy jelenetben. Valahogy elárasztja a vásznat (most épp a képernyőt) a szenvelgő önimádat, mennyit szenvedek a magyarságomtól és a bizonytalanságomtól, miközben nem csak lángelme vagyok, de iszonyat jó pasi is. Elárasztja a vásznat a nemzeti önimádat, itt ez az Európa, és szétesne, de jönnek a tiszta lelkű és tehetséges magyarok, és helyretesznek mindent meg mindenkit, vezetésükkel majd összedolgozik a kutyakaját zabáló keletnémet és a spagettizabáló olasz, a szuicid német és a buzeráns francia. Mindennek fényében csak ijesztő az, ami nyilván tréfa kívánt volna lenni eredeti állapotában, hogy az énekesek nagy részét Szabó Istvánnak hívják, csak különböző nyelveken, Stefano del Sarto, Steve Taylor, Stephan von Schneider. Plusz van még egy Etienne Tailleur is.   

 A legszörnyűbb az egészben, hogy ott van végig Fellini árnya, az ő két klasszikus zenei filmje, a Zenekari próba és az És a hajó megy. Annyira ott van, hogy az egyik szereplő azonos, a nagydarab, szakállas Victor Poletti. Csak hát azok filmek, itt meg kivirágzik a karmesteri pálca a Tannhauserben. Szívből mondom: remélem, hogy tegnap este épp ünnepi vacsorázott a rendező, és nem a saját filmjét nézte.