Néha az az érzésem, hogy Spiró Györgyöt elhagyta az idők során valami. Mondjuk a tehetsége. Attól, persze, még maradt egy csomó minden, a képessége, szaktudása, hogy össze tud rakni egy darabot, valahonnét valahová jutunk, a szereplők egymással beszélnek, és mégis informálják a nézőt. Meg, ami fontosabb talán ennél: megmaradt a komor együttérzés a szegények, szomorúak, lecsúszottak és a még csak le sem csúszottak iránt. Csak hát hiába nem vagyok egyébként nagy jós vagy megfejtő, az azért zavar, ha az első perc végén tudom, mi fog történni másfél óra múlva. Prah a darab címe, most a Pinceszínházban látható. Két alsó középosztályos, vagy felső alsóosztályos ember beszélget. Elvben jó híreket kaptak, ötösük van a lottón. Ami ez után következik, az szó, szó, szó. Lehet választani, hogy milyen szavak legyenek. Megmaradjanak a saját köreikben, és akkor halálra unjuk magunkat, vagy lépjenek ki belőle, akkor meg mi az egésznek az értelme. Spirónál mindkettő megtörténik, hülyeségeket is beszélnek, meg azt is mondják, hogy hatszázmillió, az két Nobel-díj. Ez azért nyilván nem az ő szintjükön kézenfekvő, mint inkább Spiróén, már úgy értem, ezt ő mondj, nem a szereplői. 

Nem mesélem tovább, a történetnél talán érdekesebb az előadás, Nyári & Nyári, mondják, mondják szorgalmasan, hogy lássuk, a pénz sem boldogít. A férfi izzad, a nő búsul. A világuk rajzolt, elemelt, pedig a realista háttér volna alogikusabb, de nyilván az már volt. Tíz éve, de megvolt. Ezzel a rajzolt szépséggel nem nagyon tudok mit kezdeni, azon túl, hogy tetszik. Tetszik, de nem értem, ahogy a két zenészt sem a sarokban, el vagyunk emelve, de nem tudom, miért, nem tudom, hova. Még az is elvész így, ami egyébként imponál, az együttérzés. Mégsem sajnálhatom Mosó Masát meg a gőgös Gúnár Gedeont.