Mindig azt hiszem, hogy az Álmodozások kora a kedvenc Szabó István-filmem, aztán leadják a tévében, és rájövök, hogy tényleg. Nem tudom abbahagyni a nézését, nyilván mert nem is akarom, mert mindig van benne valami, ami új. Meg van, ami régi, a város, a hó, a nap, s az évnek ama  szaka, órája, perce. Vagy hogy azt mondják, te mikor születtél? 38-ban. És te? Én is. Megnéztem gyorsan, egyik színész sem született 38-ban. Szabó István született 38-ban, mint mindannyian tudjuk, hiszen ezért vetítik most a filmjeit a tévében. 

Szeretem, ahogy fölfedi a kártyáit, ahogy narrátort alkalmaz, mint a Jules és Jim, de közben el is viszik a háttérben a 400 csapás plakátját, nehogy már ne értsük, ki vezeti a rendező kezét. 

Vezeti, nem vezeti, olyat tud a film, amit csak nagyon kevés másik, miközben a régi világból szól át, valahogy nem csak a régi világot őrzi, hanem a mai fiatalságot is, mindenki bájos, hogy egy ilyen régi kifejezést használjak, de tényleg az, még Murányi László is. 

Első film, és ennek a súlyát cipeli vidáman, amikor még nem lehet tudni, lesz-e második film is, úgyhogy gyorsan mindent el kell mondani a világról, amit tud az ember. Erről eszembe jut egy másik első film, ami ugyanezt viszi a vállán, ugyanilyen könnyedén, Enyedi Ildikótól Az én XX. századom, ami megint a legkedvesebb számomra az életműből. Kisebb az életmű, mint tudjuk, nem függetlenül a pálya során meghozott kompromisszumoktól, de most, hogy Enyedi is ott ül, amikor a borítékokat bontogatják, az embernek mégis eszébe jut, hogy valaki megírhatná a magyar film Párhuzamos életrajzait. Makk és Bacsó, Latinovits és Cserhalmi, Szabó és Enyedi. 

Hülyeség?