A havazás már csak olyan, hogy különböző zenéket indít el az emberben, bennem leginkább azt, hogy Hull a hó a kéklő hegyeken, másban meg nyilván mást. Őket általában irigylem az ízlésükért meg a zenei memóriájukért, mert nekik, mondjuk, a Borisz Godunov koronázási jelenete zsibong az agyukban. Na de most idén én is kitettem magamért, talán mert a Kovács Kati-dalban a fecskék messze délre szállnak, nekünk meg már lassan indulnak vissza, illetve, mint tudjuk, Zoltán, a gólya már jövetben van.
Debussy ugrik be Kovács Kati helyett, a Prelűdök első kötetének hatodik darabja, Léptek a hóban. Előbb csak összevissza hallgatom, aki jön, és közben velük jön a régi Debussy-probléma is, hogy egyáltalán hogyan is kell őt játszani. Azokkal a pasztell-színekkel, amitől az impresszionista kifejezés a zenére tapadt, vagy ez is épp fordítva van, mivel impresszionistának mondják a zenét, elkezdik halványkékben és lilában játszani. Akik hallották Debussyt, azt mondják, lágyan és színekkel játszott. De ha meghallgatjuk a gépzongora felvételeit, azok sokkal határozottabb és keményebb billentésről tanúskodnak.
Határozott és egyértelmű megoldás híján végül kikötök Arturo Benedetti Michelangelinél, ő szaktekintély, még ha nem is pont a Prelűdök esetében, de tetszik a határozottsága és az, ahogy nem megy sehová. Annyira nem megy előre a zene, annyira csak pillanatra jön a pillanat, hogy teljesen értelmetlenné válik a mű címe, léptek helyett inkább harangoznak, csak a tétovaságot érezni, meg az elmúló percet.
Nem lehet továbblépni. Az ember nem akarja kiengedni ezeket a pillanatokat, úgyhogy mint akinek beakadt valami a fejében, újra és újra elölről játszatom a Lépteket, mert ha továbblépek, tényleg elveszik. Aztán, sokadikra végül Kocsishoz fordulok, az ő sokat emlegetett keménységéhez, szárazságához, gyorsaságához.
A három szóból egyedül a gyorsaság igaz, egy perccel rövidebb a mű vele, mint Michelangelivel. De lágyabb, levegősebb, sokkal erőteljesebben megformált. Ahogy ő játssza, úgy van ennek a harminchat ütemnek eleje meg vége. Van intimitása, érti az ember, mire gondolt Debussy, amikor azt mondta, hogy a Léptek a hóbant csak négyszemközt volna szabad játszani. Négyszemközt, vagyis most éppen két fül közt, az ő régi ujjai és az én mai fejem. És áldom azt a láthatatlan kezet.
Elmúlt az éjszaka, itt van a reggel. Még mindig ugyanaz szól a fejhallgatóban.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.