Valószínűleg nem végezték az alkotók tökéletesen a munkájukat, ha a végén arra jut a néző: talán mégis jobb lett volna, ha valaki kijön egy könyvvel és felolvassa. Amit olvasnia kellett volna, az A félkegyelmű, nem könnyű jobbnak lenni nála, így aztán nincs olyan nagy baj. Rossz ötlet volt, nem lett fényes a végeredmény, de diszlexiásoknak így is könnyebb megnézni a Pesti Színház előadását, mint kínlódni szavakkal meg szóképekkel. 

Nem a munka hiányzott, az biztos, amit lehetett, az beletették, koszt, nyomort, gazdagságot, szépséget, őrületet. Zenét, abból sokat is, Wunderlich József hegedült meg loopolt, mindenki énekelt, valamiért angolul. Csak hát itt vannak a figurák a fejünkben, bonyolultak és regényesek, és akármilyen szívesen nézem meg hatodszorra is, hogy Vecsei Miklós meredten néz a semmibe, most ez kevésnek tűnik. Nagyon kevésnek. Akármennyire hosszú lábú is Petrik Andrea Nasztaszja Filippovna szerepében, épp az a szédítő és lélegzetelállító vonzerő nincsen meg benne, amit még Miskin is érzékel, ami őt sem engedi nyugodni. Lehet, hogy épp emiatt mérsékeltebb Aglaja Ivanovna jelenléte, de az mégsem jó megoldás, hogy a rózsaszín mellé fehéret festünk, hátha az pirosnak látszik. Sorolhatnám még, ki nem eléggé az, aminek lennie kell, de van azért egy az is, Orosz Ákos tényleg Rogozsin, félnék vele egy színpadon. 

Ha már így fölhelyeztük a nézőséget a színpadra: végül is ez a tanulság. Hogy van benne munka, gondolat, szándék, nem sajnálták az időt, a saját idejüket, meg a mi időnket sem, így aztán közös a veszteség, együtt sírunk, együtt nevetünk. Most épp együtt nem csináljuk egyiket sem.